A második felismerés

A MÁSODIK FELISMERÉS

FELICITY VÁLASZTÁSA

A Fény katonái trilógia második részében főhőseink élete tovább bonyolódik. Felicity kiképzése kezdetét veszi. A vadászok állandó megfigyelés alatt tartják őket, Leáékkal egyetemben.

Hálaadásra Lea, Adan és Jarvis is hazalátogat, hogy családjukkal töltsék az ünnepet. Azonban a békés és gondtalan hétvége hamarosan rémálommá változik mindannyiuk számára. Új ellenség bukkan fel a régmúlt idők homályából, aki miatt az egymást annyira gyűlölt ellenfeleknek talán nincs más esélyük, mint az hogy egyesítsék erőiket.

Adan és Lea kapcsolata veszélybe kerül. Vajon sikerül-e együtt folytatniuk vagy örökre elszakadnak egymástól?

Bimbózó új szerelem, viszály, és minden eddiginél komolyabb megpróbáltatások várnak főhőseinkre.

 Kezdetnek következzen egy részlet az első fejezetből

Az öltönyös férfi egy érmét vett elő a zakója zsebéből, s izzadó tenyerébe szorította. Felszegte fejét, pillantását az égre vetette. Elrebegett egy fohászt, majd a pénzérmét magasra földobva várta, amíg halk csörrenéssel a betonra esett. Pár másodpercnyi habozás után lehajolt, hogy megnézze az eredményt. Fej. Megint fej – gondolta csüggedten. Mindig ugyanaz.

            Egy közeledő robogó törte meg az egyébként békés utca csendjét, majd lelassított, hogy néhány házzal odébb leparkoljon. A férfi még egy pillantást vetett a bukósisakos alakra, amint a motorról fürgén lepattan, majd újra a házra szegezte a tekintetét. Semmi mozgás nem látszott, a felületes szemlélő azt hihette a lakók házon kívül tartózkodnak. De ő tudta, hogy nem így van. Átkozott boszorkák! Egyszer úgyis előbújtok majd.

Türelme pedig volt elég. Ha valamit megtanult az elmúlt pár hónapban, az a türelem. A szeme sarkából úgy látta, mintha meglibbent volna a függöny, a nappali hatalmas panorámaablaka mögött. Az egész éjszakát az őrhelyén töltötte, s már nem volt biztos abban, amit látott. Megdörzsölte égő szemeit, s az utcát szemlélte, a váltásra várva.

Hirtelen feltámadt szél jelezte az érkezésüket, s a következő pillanatban két alak bukkant fel a szomszéd ház előtt parkoló terepjáró árnyékában.

A magas, egzotikus szépségű fiatal nőt egy sötét hajú, robosztus férfi kísérte.

             - Helyzet? – kérdezte kurtán az utóbbi.

             - Több tiszteletet, Jules! – szólt a nő fensőbbségesen.

             - Hagyd csak, Stacy – felelte az öltönyös. – Majd a Mester elintézi. Nem érdemes bepiszkítanod a kezedet.

             - Bármi mozgás?

             - Semmi. Minden változatlan – felelte rezzenéstelen arccal, a lánya kérdésére.

 - A fiú se járt itt. Majdnem egy hete nem mozdultak ki. Mi a Mester utasítása?

             - Maradunk még egy ideig – hangzott Stacy válasza, egy hangos sóhajtást követően.

Idestova három hónapja figyelték a házat, Felicity és Jarvis otthonát, amit egy ideje már Kristinnel is megosztottak. Természetesen a jelenlétük nem maradt észrevétlen. A két boszorkány pontosan tisztában volt azzal, hogy a vadászok serege szüntelenül szemmel tartja őket. A kórházban történt összecsapást követő reggelen jelent meg az első őrszem, s azóta éjjel-nappal az utcában posztol egy közülük.

Jules arcán látszott mit gondol a parancsról, de nem volt egyéb választása, mint telesíteni azt. Bőrkabátja zsebéből előhúzott egy papírzacskóba csomagolt háromszög alakú szendvicset, és jóízűen falatozni kezdett, mit sem törődve Stacy rosszalló tekintetével.

 - És mi a helyzet a kiválasztottal? Hogy sikerült a kapcsolatfelvétel? – kérdezte az öltönyös feszült arccal.

             - Minden az akaratunk szerint történt. Ne aggódj, Apa.

             - Ez kitűnő hír mindnyájunk számára. Végre van okunk a bizakodásra.

             - Mehetsz, Liam. Innentől átvesszük – vetette közbe Jules, két harapás között.

             - Rendben. Reggel találkozunk. Azonnal hívjatok, ha bármi történik!

Jules teli szájjal bólogatott, annak jeléül, hogy tudomásul vette az utasítást.

Liam a lányához lépett, futó csókot nyomott az arcára, majd egy, a semmiből támadt szélörvény kíséretében köddé vált.

Stacy egy pillanatig apja hűlt helyét bámulta, azután fenyegető pillantást vetett Jules-re.

A férfi kényszeredetten elvigyorodott, vagy inkább vicsorgott, majd bűntudatot színlelve pillantott a nőre. De Stacy nem mosolygott. Tekintetétől jeges hideg járta át Jules egész testét. Önkéntelenül megborzongott.

SZERELMESEK

Részlet a második fejezetből

 

A fiú tekintete a falra siklott, a lányok üzenőfalára kitett fényképekre. Felállt, a falhoz lépett, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt a fotót, ami kettőjüket ábrázolta. Magukról készítették az egy hónapos fordulójukon. Az első közös képük.

Figyelmesen nézte Lea kamerába mosolygó, boldog arcát. Összerezzent, amikor végre kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a lány besétált a szobába.

             - Klassz kép, igaz?

Adan bólintott egyet, feleletképpen, barátnőjéhez lépett és gyengéden a karjába zárta.

             - Naná. A legjobb.

A fiú egy pillanatra behunyta a szemét, belélegezte a lány parfümjének fűszeres illatát. Olyan jóleső érzés töltötte el, ahogyan érezhette Lea testének melegét. Szorosan átölelték egymást, majd Adan lehajolt, és megpuszilta a lány hűvös homlokát.

Lea megremegett a karjában. Adan közelsége minden alkalommal így hatott rá.

Minden idegszála felbolydult a fiú érintése nyomán. Lábujjhegyre állt, hogy elérje a fiú száját és lágy csókot nyomott rá. Adan alig hallhatóan felnyögött, majd visszacsókolta Leát. A lány belefúrta ujjait hajának selymes fekete tincsei közé, amit Adan kicsivel rövidebbre vágatott, mint a megismerkedésük idején. Erős karjaival szorosan átfogta Lea derekát, egészen közel húzva magához. Néhány percre megszűnt számukra a külvilág, csak egymást látták, hallották, érezték. Az idillnek az ajtó csapódása vetett véget, és egy ismerős hang, amint megköszörülte a torkát.

Eloise állt a szobában, és meredten bámulta a párocskát.

             - Bocs, látom, hogy zavarok. Csak a sminkkészletemet keresem, nem hagytam nálatok véletlenül?

Mindketten neheztelve és teljes értetlenséggel pislogtak a betolakodóra. A molett, színesbőrű lány mindössze pár pillanat alatt túltette magát azon, hogy nem éppen a legjobbkor nyitott rá a szerelmesekre. A tapintat nem szerepelt az erényei között. Mint ahogyan a türelem sem.

             - Ööö, izé – nyökögte Lea teljesen összezavarodva. – Szóval, nem láttam a készletedet. Biztos valaki másnak adtad kölcsön.

Eloise még mindig nem vette a lapot, letelepedett Claire íróasztalához, hogy nyugodtan végiggondolja a dolgot.  Lea mentőötlet után kutatott az agyában.

             - Megvan. Lehet, hogy Beverlynél maradt. Tudod, hogy mindig begyűjti mások holmijait. Tutira veszem, hogy nála van.

             - Az könnyen lehet. Köszike. Már megyek is – azzal felkászálódott az asztaltól, és nehézkes léptekkel kiment az ajtón.

A fiatalok egy szempillantással később már újra ott folytatták, ahol a közjáték előtt tartottak. Éppen kezdtek elmerülni egymásban, amikor újra nyílt az ajtó, és Eloise lépett vissza:

             - Boldog Hálaadást! – rikoltotta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

A varázslat elszállt, az idegesítő Eloise-nak köszönhetően. Adan visszaült Lea ágyára, a lány pedig Claire székébe ereszkedett. Jobbnak látta, ha megtartja a távolságot Adannel. Irtózatosan nehéz volt uralkodnia magán, amikor csak pár centi választotta el őket egymástól.

Alakváltó - részlet a negyedik fejezetből

Felicity kinézett az ablakon, és meglepődve vette észre, hogy eltűntek az őrszemek a házuk elől. Sehol senki. Ez igazán nagyon szokatlan.

Kristin épp ebben a pillanatban lépett ki az ajtón, és ugyanúgy meghökkent, mint unokahúga, aki szorosan az ablakhoz tapadt. Felicity mindenáron vele akart tartani, de nagynénje meggyőzte, hogy ezzel szükségtelen kockázatnak tennék ki magukat. Úgy okoskodtak, hogy a vadászok még nem fognak támadni, hiszen már számtalanszor megtehették volna. Mégsem tették. Mintha várnának valamire.

Kristin mit nem adott volna érte, hogy megtudja a késlekedésük okát. Ezúttal nem varázsolt, holott úgy sokkal egyszerűbben és gyorsabban elérte volna a kívánt célt, ehelyett úgy döntött buszra száll.

Felicity kimerítő és alapos tájékoztatásban részesítette arról, hogy melyik busszal hová juthat és melyek azok a járatok, amikre még véletlenül se szálljon fel. Pár száz métert kellett gyalogolnia, s máris elérte a buszmegállót. Ha minden igaz, hamarosan érkezik az a buszjárat, amely a legközelebbi hipermarkethez viszi.

A megállóban egy idősebb asszony és két tinilány ácsorgott. Az asszony két hatalmas bevásárló táskával egyensúlyozott. A lányok folyamatosan kuncogtak.

Kristin nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy bármelyikük lehet a vadászok kémje. Nyugtalanul tekintgetett körbe, kezei automatikusan a nyaka közelébe emelkedtek.

A szürkületben végre feltűntek egy busz fényszórói, hideg fényével végigpásztázva az utasokat. A boszorkány örömmel nyugtázta, hogy ez a busz neki is jó, utolsónak szállt fel az asszony után, segített felcipelni a csomagjait az utastérbe. Miután leült, körülnézett, gyanús alak után kutatva. Rajtuk kívül egy idős pár és egy csapat kamasz utazott a 148-as buszon, a belváros felé haladva. Mindössze öt megállót kellett utaznia, s máris megérkezett ahhoz a bevásárlóközponthoz, ami még ilyentájt is nyitva tart.

Hamar végzett a bevásárlással, alaposan bespájzolt az áfonyaszószból. Mire kiért az üzletből már besötétedett. Ahogy a buszmegálló felé igyekezett, halk lépéseket hallott a háta mögött. Hirtelen az egész teste megborzongott, hideg energiahullámok futottak végig rajta. Azonnal tudta, hogy az aki követi, ártó szándékkal közelít feléje. Óvatosan hátrafordult, miközben próbálta szaporázni a lépteit. Meglepetten látta, hogy a buszon vele utazó idős asszony jár a nyomában, egyre jobban megközelítette Kristint. A néni e pillanatban egyáltalán nem segítségre szoruló, gyámoltalan nyugdíjas benyomását keltette. Hatalmas léptekkel követte, mint egy emberszabású bulldog. Ráadásul hangosan szuszogott és fújtatott.

A boszorkány pár pillanat alatt lejátszotta agyában a lehetséges menekülési útvonalakat, és eldöntötte mi lehet a legjobb esélye.

Folytatta az útját a biztonságot jelentő buszmegállóba, tartva a tempót. Még tíz lépés és odaér. Ekkor villámgyorsan tett egy fél fordulatot, és megérintette a talizmánját, amit ez egyszer a zsebébe rejtett. A borostyán felvillant, vakító sárga fény áradt Kristin kabátjának zsebéből, miközben mormolta a bűbájt. Még annyi ideje maradt, hogy hátra forduljon. Láthatta üldözője méregtől eltorzult arcát, és a sötétben zölden világító, égő szemeit, feléje nyúló karjait. Aztán a forgószél felkapta, hogy egyenesen a biztonságot jelentő házuk elé tegye le. Megkönnyebbülten taszította be az ismerős ajtót, kizárva a veszélyekkel terhes külvilágot.

Felicity azon nyomban az ajtónál termett. Tűkön ülve várta, hogy nagynénje épségben visszaérjen a veszélyes kalandból. Gyorsan végignézett Kristin alakján, sérülés után kutatva. Lesegítette a remegő kezű asszony kabátját. A kanapéhoz vezette, majd mindketten kényelembe helyezték magukat.

          - Kristin néni! Mi történt? Jól vagy? – kérdezte aggodalommal telve.

A boszorkány megfogta a lány bal kezét és megszorította.

          - Ne aggódj. Jól vagyok. Csak megrémültem, ennyi az egész – válaszolta Kristin, kicsit még zihálva.

Nem vagyok túl jó kondiban, bezzeg azelőtt – gondolta az asszony.

       - Biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség fog történni. Annyira ideges voltam, amióta csak kitetted a lábad.

         - Nyugodj meg, lányom. Kutya bajom. De nem sokon múlott…

         - Könnyű azt mondani, hogy nyugodjak meg. Mondd el, kérlek! A vadászok voltak?

      - Rendben. A jó hír az, hogy vettem fél tucat áfonyaszószt, Jarvisnek nem lesz oka a panaszra. A rossz hír pedig az, hogy összefutottam egy alakváltóval. Mellesleg kénytelen voltam varázsolni, úgyhogy hamarosan a nyakunkon lesz a fél sereg.

Kristin pont erre a reakcióra számított a lánytól. Felicity leesett állal bámult rá, elkerekedett szemekkel. Sötétbarna szemeiben félelem bujkált és leplezetlen döbbenet. Már éppen szólásra nyitotta a száját, de nagynénje megelőzte:

          - Pontosan tudom, mire vagy kíváncsi. Az alakváltók egyfajta démonok, akik képesek bármilyen emberi alakot ölteni. Mi szolgadémonoknak hívjuk őket, mert szinte mindig parancsra cselekednek, ritkán mennek a saját fejük után. Viszont az utóbbi esetben teljesen kiszámíthatatlanná válnak. És roppant veszélyessé.

       - Hogy néznek ki? És hogyan lehet őket megkülönböztetni a valódi emberektől? – tudakolta Felicity némi gondolkodás után.

       - Te aztán mindig tudod, hogy mit kell kérdezni. Meg persze mire a legnehezebb felelni.

Kristin végigsimított az arcán, összekulcsolt kezeit az álla alá fektette.

      - Az, akivel most akadtam össze, például törékeny, idős hölgynek álcázta magát. Mondhatom tökéletes álca volt. Egy idő után teljesen elaltatta a gyanakvásomat, főleg miután előadta a magánszámát, hogy nem tudja felvinni a buszra a nehéz bevásárlótáskáit. Aztán nem sokkal később, amikor üldözött a buszmegállóba menet, már egyáltalán nem tűnt tehetetlennek. Úgy követett, mint egy véreb.

        - Ez egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat – mondta a lány, a fejét csóválva. – Ennyi erővel egyetlen emberben sem bízhatunk. Bárkinek felvehetik az alakját, igaz?

        - Jól mondod, kislányom. Bár, az álcájuk csak addig marad hiteles, amíg meg nem szólalnak. Roppant korlátolt értelműek, köztünk legyen szólva. Csak az ember külsejét képesek felvenni, a szokásait, az egyéniségét, a szokásos szófordulatait nem tudják visszaadni. Ez a mi szerencsénk.

        - Mit gondolsz, a vadászoknak dolgoznak? Azért tűntek el a házunk elől, mert ezekre a lényekre bízták az őrzésünket?

        - Bárcsak tudnám.

Felicity első ízben látott zavart és bizonytalanságot Kristin arcán.

       -Visszatérve oda, hogyan lehet felismerni őket – folytatta az asszony – van egy érdekes ismertetőjelük. A sötétben zölden világít, foszforeszkál a szemük. Így éjszaka viszonylag nagyobb távolságból is ki lehet szúrni őket. Viszont támadni távolról is tudnak.

       - Pompás. Már nem tudtam mi hiányzik – mérgelődött Felicity. – Akarom tudni, milyen módszerrel próbálnak levadászni bennünket?

     - Nem hinném – válaszolta elkomorodva Kristin. – De akkor is muszáj megismerned őket. Minél többet tudunk róluk, annál nagyobb eséllyel vehetjük fel velük a harcot. Azt viszont tudnod kell, hogy a vadászok seregével szemben összehasonlíthatatlanabbul nehezebb dolgunk lesz.

        - Valahogy éreztem, hogy így lesz. Azért a képességeimmel csak le tudjuk győzni őket is és az alakváltókat is.

        - Kislányom. Eszemben sincs lebecsülni a képességeidet, de nem bízhatjuk csak ezekre magunkat. Azonkívül tudod, hogy majdnem rossz vége lett a próbálkozásodnak. Nem alapozhatunk kizárólag az erődre.

        - De azért a múltkor is sikerült. Nem igaz? Idővel pedig egyre jobb leszek.

Kristin ekkor látta először, Felicity szemében a lángot, az önmagába vetett hit lángját. Már tudta, ki ő és mivé válhat, milyen sorsra nyílik lehetőség a képességei által. De az asszony azzal is tisztában volt, hogy most a legsebezhetőbb, és ha túlságosan elbizakodottá válik, könnyen elbukhat. Kristin már látta ezt a tekintetet, egy ifjú boszorkány szemében. És soha nem felejtheti el, mindez hova vezethet. Mintha őt látná. Annyira hasonlít rá.

       - Persze. Addig azonban sokat kell tanulnod. Visszatérve az alakváltókra. Az igaz, hogy elég lomhák, viszont mérgezett tüskéket lőnek ki az áldozataikra.

     - Szuper. Gondolom, nincs ellenszer a mérgükre – mormolta a lány, mintegy önmagának.

     - Azért nem kell mindent ilyen sötéten látnod. Létezik ellenszer, csak időben kell beadni, ennyi az egész. Jut eszembe, Jarvis jelentkezett végre?

Felicity szó nélkül előrehajolt, az ölébe húzta a laptopot. Míg arra várt, hogy a gép bejelentkezzen, lelki szemei előtt megjelent egy torz szörnyeteg árnyképe, hatalmas tüskékkel, melyekből zöld méreg fröcsögött.