2011. május 30., hétfő





Hallottatok már az isteni eredetű Tuatha dé Danann népéről? A második felismerésben lesz alkalmatok megismerni őket és mesés történetüket. Annyit elárulhatok elöljáróban, hogy Írország környékén kell keresgélnetek.
Lassacskán elérek a regény feléhez, s állíthatom, nagyon izgalmasnak ígérkezik.

2011. május 9., hétfő

Rengeteg ötlet merült fel bennem a történet folytatásával kapcsolatosan. Valószínűleg harmadik részt is kell terveznem, ha mindent fel akarok használni belőlük. De ez még a jövő zenéje.
Rendületlenül dolgozom a második köteten, annyit elárulhatok, hogy új szereplők lépnek színre, és a nemzetközi helyzet egyre fokozódik...

A második felismerés

2011. május 4., szerda

Örömmel jelentem, hogy elkezdtem Az első felismerés folytatásának megírását. Mostanra érett meg bennem az elhatározás, így belevágtam. A regénynek stílszerűen A második felismerés címet adtam.
A történetről elöljáróban annyit, hogy főhőseink élete tovább bonyolódik. Felicity kiképzése kezdetét veszi. A vadászok állandó megfigyelés alatt tartják őket, sőt a barátaikat is, így Leát és családját egyaránt.
Hálaadásra Lea, Adan és Jarvis is hazalátogat, hogy családjukkal töltsék az ünnepet. Azonban a békés és gondtalan hétvége hamar rémálommá változik mindannyiuk számára.
Új ellenség bukkan fel a régmúlt idők homályából, aki miatt az egymást annyira gyűlölt ellenfeleknek talán nincs más esélyük, mint az hogy egyesítsék erőiket.
Adan és Lea kapcsolata veszélybe kerül. Vajon sikerül-e együtt folytatniuk vagy örökre elszakadnak egymástól?
Egy bimbózó új szerelem, viszály, és minden eddiginél komolyabb megpróbáltatások várnak főhőseinkre.

A Kék-tó tündérei

Az első felismerés
Részlet a tizennyolcadik fejezetből

Először is Melanie-t vette észre, aki szorosan mellette állt, és meredten bámult valamit. Elsie néhány pislogás után abba az irányba nézett, amerre barátnője, és sehogyan sem hitt a szemének.
Egy tágas terembe kerültek, ahol az egyetlen fény a plafonból áradt, mely óriási magasságban fénylett a fejük felett. Ahogy felnézett, riadtan látta, hogy mérhetetlen mélységű és tömegű víz alatt állnak, mely áttetsző kékes fénnyel árasztotta el a termet, ahová a festmény közvetítésével jutottak.
Tehát a Kék-tóban voltak, ki tudja hány száz méterrel a felszín alatt.
A terem falai és a mennyezet is teljesen áttetsző volt, mintha színjátszó üvegből építették volna. A tóban a fejük felett néha elúszott egy-egy tündér, az arcukat az üvegmennyezetre tapasztva, érdeklődve néztek le az alattuk elterülő fogadó teremre.
Ritkán láttak embereket, főleg a saját birodalmukban, a hír hogy két ember érkezett hozzájuk futótűzként terjedt. A tündérek a valóságban is pontosan úgy néztek ki, mint a festményen, azonban magasabbak voltak, mint ahogy Elsie a kép alapján képzelte. Valahogy mindig abban a hitben élt, hogy a tündérek apró teremtmények. Vagyis azok lennének, ha léteznének. Azonban legalább két méteresek voltak, mindannyian.
Itt a kézzel fogható bizonyíték, hogy igenis léteznek.
A legelső lény, akin megakadt a szeme, a festményen látott nő volt, aki mindközül a legmagasabb és leggyönyörűbb volt és óriási sötétlila szemeivel éppen Elsie-t fürkészte. A lány most vette észre, hogy mi olyan furcsa a szemein; nem volt szemhéja. Csak az a hatalmas lila szempár, mely egyre őt bámulta. Ezt leszámítva az arcuk éppolyan volt, mint az embereké. A haja csodaszép volt, földig érő, ezüstösen csillogott, mintha a hold fényét tükrözte volna vissza.
Nyilván ő volt a vezetőjük, hogy is nevezte Sir Nicolas? A fejedelmük – jutott eszébe Elsie-nek.
A fejedelemasszony a terem másik végében, egy nádból és sásból font trónuson ült egyenes derékkal, és nagyjából egy tucat tündér vette körül, akik a szolgálói lehettek, férfiak és nők egyaránt. Néhányan fotelszerű, levelekből font széken üldögéltek, mások vezetőjüket körbevéve álltak. De egy dologban mindannyian megegyeztek, nevezetesen, hogy sötét szemeik a két lányra szegeződtek.
Elsie ekkor újra Melanie-ra pillantott, a tekintetét keresve, de a lány továbbra is sikoltásra nyitott szájjal, kifejezéstelen arccal mereven állt, szinte nem is pislogott,
Na, ezzel aztán sokra megyek – gondolta Elsie rémülten – pedig ő az idősebb, és megígérte, hogy vigyáz rám. Erről ennyit, most én vigyázhatok őrá is meg magamra is. Szuper jó!
Melanie, a helyzet elfogadása helyett tagadásba menekült. Úgy döntött, hogy ez bizony nem lehet más, csak egy álom, és ezentúl semmi sem érhetett el hozzá. Bárgyú tekintettel nézett maga elé, mint aki arra vár, hogy mikor következik végre az ébredés ebből a szürreális álomból. Mintha megpattant volna benne valami.
Ekkor a magas, sötétlila szemű asszony felemelkedett, kecses nyakát magasra emelte, majd kiegyenesedve parancsolóan nézett Elsie-re. Mindenki felugrott, az asszony tiszteletére.
A lány nem tudta, hogyan is kellene viselkednie, mit várnak el tőlük. Úgyhogy várakozó álláspontra helyezkedett.
 - Nuria vagyok, a Kék-tó völgyi tündérek fejedelme – szólalt meg végül az asszony, kristálytiszta mélyen zengő hangon. – Köszöntelek a birodalmunkban, embergyerek. Milyen névvel illethetlek? – kérdezte fensőbbségesen mosolyogva.
 - A nevem Elsie Ryan – válaszolt a lány, a helyzetéhez képest meglepően magabiztosan.
 - Nos, akkor köszöntelek Elsie Ryan – mondta az asszony. – És a társad neve? – kérdezte Melanie-ra mutatva.
 - A barátnőm neve Melanie Wong – felelte készségesen.
 - Érdekes nevekkel bírtok, ti emberek – hangzott az asszony megjegyzése.
 - Gondolom, magyarázatot vártok tőlem, hogy miért kerültetek ide – mondta Nuria, anélkül, hogy kíváncsi lett volna a lány válaszára. – Sir Nicolasnak köszönhetően vagytok itt. Az ő feladata az, hogy embergyerekeket hozzon nekem, megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe.
 - De miért? Miért van szükséged ránk, emberekre? – kérdezte Elsie, aki úgy döntött, azért sem hagyja magát megijeszteni.
Nuria nem vette zokon, hogy a lány nem adta meg neki azt a tiszteletet, amihez hozzászokott. Úgy döntött, Elsie méltó arra, hogy beszéljen vele.
 - Azért szükséges embereket csalnunk ide, mert az otthonunk, a sziget elnéptelenedett. A régi időkben, amikor ti emberek még hittetek bennünk, sokan jöttek a szigetre, abban a reményben, hogy megpillanthatnak bennünket. Bőven el voltunk látva szolgálókkal, akik életük végéig a rendelkezésünkre álltak. De egy ember élete nem túl hosszú időre nyúlik, így szükségünk volt újabb szolgákra. Aztán változott a világ. Ti emberek már nem hisztek a létezésünkben, alig érkezik látogató a szigetünkre.
Nuria elmerengett néhány pillanatra, szép szemeit elhomályosították emlékei, amelyek több ezer évet is magában foglaltak, majd folytatta:
 - Ez a legnagyobb baj ebben a korban, az, hogy az emberek nem hisznek bennünk, nem hisznek a hozzánk hasonló lények létezésében, nem hisznek semmi másban, csak abban, amit látnak, és meg tudnak érinteni. És persze a pénzben, csak azt hajszolják, hogy megvehessenek mindent, ami eladó. Mint Sir Nicolas, akinek mindene megvan, ami megvehető, de ezzel sem elégedett. Többet akar, olyan kincset, amit nem lehet megvenni. Tudod, mire vágyik mindenek felett? Amiért bármit képes megtenni? – kérdezte a fejedelemasszony keserű hangon, egy pillanatra lehajtva fejét.
 - Passz. Nem tudom – felelte Elsie halkan.
Eléggé elkeserítő hogy a férfi így be tudta csapni őket, és gyanútlanul belesétáltak a csapdájába. Bár nekem kezdettől gyanús volt Sir Nicolas túlzott nyájassága és udvariassága, csak nem hallgattam a megérzésemre – gondolta Elsie magában mérgelődve.
 - Varázserőre. Varázserőt akar szerezni, megszállottan akarja, és annak reményében, hogy megkapja, cserébe minden parancsomat végrehajtja.
 - A tündérek képesek arra, hogy egy embernek varázserőt adjanak? – kérdezte Elsie igazán kíváncsian.
 - Bizony, Elsie Ryan, meg tudjuk tenni. Varázserővel tölthetjük fel a magadfajta embereket.
Az a szó, hogy emberek úgy hangzott a szájából, mint egy szitok, mintha egy alantas fajról beszélne.
 - Ha akarjuk. És komoly árat kell fizetni érte – folytatta Nuria.
 - Mi az ára? – kérdezte Elsie rosszat sejtve.
 - A lelke, melyért cserébe varázserővel ruházzuk fel. Persze nem lesz olyan hatalmas, mint mi, de azért nem csekély erőt kap jutalmul.
 - Mi lesz velünk? – tette fel a lány az utolsó kérdést, remegő hangon, amire már sejtette a választ.
 - Mint említettem, szolgákra van szükségünk. Úgyhogy szolgálni fogtok bennünket, életetek végéig. Bár a társad kicsit idős, jobban szeretem a gyerekeket, mert mire felnőnek, megtanulják, hogyan kell megfelelően szolgálni Nuriát, a tündérek fejedelmét, és háza népét.
A fejedelem ekkor odaintette egyik alattvalóját, és utasításokat adott neki, fura gurgulázó hangokat kiadva.
Hát ez szuper, örökre itt ragadtunk – füstölgött Elsie, majd Melanie-ra nézett, aki még mindig nem reagált semmire. Észrevétlenül közelebb húzódott a lányhoz, és jókorát csípett a karjába. Melanie felszisszent, és visszatért az értelem a tekintetébe.
 - Na, végre – súgta a lánynak. Jobb későn, mint soha. Felébredt a Csipkerózsikánk végre?– sziszegte elkeseredve Melnek.
 - Úristen, hol vagyunk? – ocsúdott fel Melanie. És kik ezek? – kérdezte halálra váltan.
 - A tó tündérei, és igen nagy szarban vagyunk. Ja, és itt kell maradnunk életünk végéig – foglalta össze az eseményeket dióhéjban Elsie.
 - Az nagyon nem lenne jó – vélte Melanie – és különben is mi lesz akkor Willel?
 - Másra is gondolhatnál rajta kívül. Nyugi, nem fogunk itt maradni. Ki kell találnunk valamit.
 - De mit? – kérdezte Mel tanácstalanul.
 - A terv kidolgozás alatt áll – felelte ködösen Elsie.
 - Akkor jó lenne, ha belehúznál – mondta Melanie, Nuria felé mutatva.
Az asszony befejezte az eligazítást, és sokatmondóan pillantott feléjük. Ekkor két hímnemű tündér indult el feléjük, nyilván hogy elvezesse őket. Elsie valahogy nem volt túl kíváncsi a palota többi részére, és lázasan törte a fejét a megoldáson. Még pár lépés és itt lesznek. Melanie-ra nem számíthat, csak is magára. Gondolkodj, Elsie, gondolkodj! – bíztatta magát.
Nuria rámosolygott, de a mosolya nem volt túl szívderítő, inkább kárörvendő vicsorgásnak tűnt. Még két lépés. Csak kettő.