Éhség

Második teljes regényem, a 2011-es Nano-pályázat átdolgozott eredménye

Ki ne szeretne természetfölötti képességekkel rendelkezni? Gyorsabbnak, erősebbnek lenni az átlagosnál, majd még több energiát szerezni, hogy az erőd még tovább fokozódjon? Nos, Sebastian soha nem vágyott hasonlóra, de élete néhány pillanat alatt örökre megváltozik. Miután szembesül az új énjével, erejével, kétségbeesetten kutatja a módját, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Mindeközben öt fiatal keresi az útját; különleges képességeikkel miként tudnának  beilleszkedni az átlagemberek világába; egy földrésznyi távolságban Sebastiantól. Útjaik keresztezik egymást, ami drámai következményekkel jár valamennyiük számára. Kalandjaik során egyre közelebb jutnak céljukhoz, mit sem sejtve arról, hogy egy titkos és kegyetlen szervezet célkeresztjébe kerültek.

Prológus

A lemenő nap utolsó bágyadt sugara bevilágított a színezett ólomüveg ablakon át, lágy fénye tűzpiros szikrákat vetett az ablakfülkében alvó lány ezüstszőke hajára. Emma az oldalán feküdt, mélyen, egyenletesen lélegzett.

Szerettem nézni, miközben aludt. Vonásai ellágyultak, ártatlan, gondtalan kislánynak látszott, akinek a létezés csupán gyerekjáték.

Lejjebb csúsztam a puha kanapén, a távirányítóval halkabbra vettem a tévét. Pár percig csak bámultam magam elé, amikor egy tudósítás keltette fel a figyelmemet. Egy üstökösről beszélt a kedvenc híradós műsorvezetőm; Selma Blake, aki mellesleg tuti csaj; ami utoljára majd tizenhat éve haladt el bolygónk mellett. Ámulva néztem az üstökös műholdas képét. Izzó, aranysárga fény kísérte a haladását, amint a Föld légterébe ért.

Miközben néztem, szinte éreztem az égető forróságot, ami a tévé képernyőjén keresztül áradt belőle. Selma buzgón előrehajolt, miközben magyarázott, a szemem a blúza mély kivágásából előbukkanó kerek melleire tapadt. Emma hirtelen megmoccant, majd a hátára fordult. Csalódottan vettem tudomásul, hogy Selma helyett megint az üstököst mutatják.

Hirtelen forróság öntött el, éreztem amint lángba borul az arcom. Egy szempillantás alatt izzadtság lepte el a homlokomat, majd fokozatosan az egész testemet. Mi van velem? Megint elromlott a légkondi? Alig kaptam levegőt, a hőség elviselhetetlenné vált. A pólóm csuromvizesen tapadt rám, a bőröm alatta szinte sütött a forróságtól. Mi a franc, elkaptam volna azt a legújabb fajta durva influenzát?

Ahogy a mellkasomra néztem, azt hittem megártott a sör, amit pár perccel ezelőtt hajtottam le. A bőröm mintha áttetszővé vált volna, és ott, ahol a szívemet sejtettem, narancssárga fény áradt belőle. Vagyis belőlem.

A tenyérnyi fényfolt egyre nőtt, éles fájdalom kíséretében. Mintha lézersugárral lyukat vájtak volna a testembe, ami egyre nagyobb és mélyebb lett. Üvölteni akartam, de csak halk nyöszörögés hagyta el a számat. A tévé képernyője villant egyet, majd elsötétült. Halott csend támadt, ijedten füleltem, de semmit sem hallottam, még Emma légzését sem.

Megpróbáltam feltápászkodni, de valami láthatatlan erő a kanapéhoz szegezett. Ekkorra már az egész testemből áradt a sárga fény, szinte lángoltam, elviselhetetlen fájdalom hulláma taglózott le. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meghalok. Még hallottam a saját rekedt kiáltásomat, aztán minden elcsendesült. Behunyt szemhéjam mögött vérvörösen izzott a világ, majd beborított a sötétség.

Amikor kezdtem magamhoz térni, az első dolog, amit konstatáltam, hogy besötétedett. Tehát jó ideig öntudatlan lehettem. Felültem, hogy ellenőrizzem, megszűntem-e élő fáklyának lenni, de talán túl hirtelen, mivel erős szédülés lett úrrá rajtam, ami szerencsére pár másodperc alatt elmúlt. Félve pillantottam végig magamon. Nem világítok – nyugtáztam megkönnyebbülve. Vége. Ennyi volt.

 −Em? – szólongattam. Biztos voltam abban, hogy felébredt a kiáltozásomra. Kitapogattam az olvasólámpa kapcsolóját, megnyomtam, de semmi sem történt. Pár próbálkozás után rájöttem, hogy egyetlen lámpa sem működik. Áramszünet lenne?

Egy elhaladó autó fénye belehasított a sötétségbe, megvilágítva a padlót, ahol egy alak feküdt, karjait szétvetve.

−Emma! – üvöltöttem mindenről megfeledkezve, a lányhoz szaladtam, aki továbbra sem mozdult. Rázogattam, pofozgattam, próbáltam életet lehelni belé, de hiába. Kitapogattam a pulzusát, gyenge, de egyenletes volt. Nem értettem miért nem reagál semmire, elkeseredetten szólongattam tovább. Végül a zsebemből előhalásztam a mobilomat, hogy segítséget hívjak, de a telefonom meghalt. Éppen úgy, mint az összes többi elektromos eszköz.

Kirohantam a lakásból, a lépcsőház erős világítása elvakított. Mrs. Higgins ajtajához futottam, próbáltam visszafogni magam, nehogy megijesszem a dörömbölésemmel. Néhány másodpercnyi várakozás után egyszerűen benyitottam, tudtam, hogy Mrs. Higgins sosem zárja be az ajtaját. És amúgy sem bánná. Megvan az előnye, ha az ember jóban van a szomszédjaival.

Itt volt áram, a nappali fényárban úszott. Benéztem az ajtón, és ledermedtem. A mindig kedves, segítőkész szomszédasszony furcsa pózban, félig lecsúszva ült a fotelben. Vastag szemüvege lecsúszott az orráról, tágra nyílt szemei élettelenül meredtek a sötét tévéképernyő felé. Habár még sohasem láttam halottat, biztosan tudtam, hogy Mrs. Higgins meghalt.

Ki a lakásból, fel a másodikra. Elég volt a lépcsőfordulóig elérnem, hogy megbizonyosodjak róla, valami elképzelhetetlen szörnyűség történt a házunkban. Tony, akivel jól összehaverkodtunk az alatt a négy hónap alatt, amióta Emmához költöztem, a szürke gránitpadlón feküdt, akár egy farmerba és kockás ingbe öltöztetett rongybaba. Halálba dermedt kezében a lakáskulcsát szorongatta.

Ez volt az a pont, amikor komolyan azt hittem, hogy megbolondulok. Vagy már meg is őrültem, és olyan dolgokat látok, amik a valóságban nem is léteznek. Nyüszítést hallottam, és beletelt némi időbe, hogy rájöjjek, én vagyok a forrása. Valahol a sírás és a tehetetlen vihogás között lavíroztam, ez okozta a furcsa hangot, ami feltört a torkomból.

Amit ez után tettem, azt sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak. Visszaloholtam az elsőre, Mrs. Higginshez. Az előszobában függő telefonon a segélyhívót tárcsáztam, és össze-vissza makogva elértem, hogy mentőautót küldjenek a „sérült” lakókhoz. Amikor a nevemet kérdezték, lecsaptam a kagylót és rohantam vissza a lakásunkba, amit a barátnőmmel közösen béreltünk. Emmát óvatosan a kanapéra emeltem, egy takarót terítettem rá. Eligazgattam a párnán lágy, szőke tincseit, és megcsókoltam. A szája hideg volt és merev.

A gardrób aljából előkaptam egy sporttáskát, és válogatás nélkül bedobáltam néhány cuccot, ami a kezem ügyébe akadt. A fiókból előhalásztam az irataimat és a borítékot, benne a nevemre kiállított csekkel. Még egy utolsó pillantás Emmára, és aztán már kint is voltam a ház előtt.

Átszaladtam az utca túloldalára, onnan figyeltem, ahogy fülsértő szirénázással két mentőautó fut be. Jéghideg rémület hullámzott rajtam végig. Az utolsó emlékem az aznapi történésekről, örökre bevésődött az agyamba. Emma, az én Emmám sápadt arca, amint a hordágyon a mentőbe tolják.

Első fejezet /részlet/

A fiú leszegett fejjel, a kapucniját felhúzva, óvatosan lépkedett. A lehető legkisebb feltűnést akarta kelteni, noha a köd sűrű volt és egy árva lélek sem járt arra. Megszokás volt. Jobb elővigyázatosnak és felkészültnek lenni, mint narancssárgában feszíteni élete végéig. A bátyja nap mint nap ezt hajtogatta neki, mintha nem tudná magától is.

Ahogy lassan haladt a kihalt utcán, a ködfelhő elvékonyodott és kezdett kivehetővé válni a régi játszótér sziluettje. Nehéz volt elképzelni, hogy egykor itt gyerekek futkostak és nevetgéltek. Mostanra a fából készült játékok nagy részét tönkre tették, vagy törődés hiányában rothadni kezdtek. A fémjátékokat vastagon belepte a rozsda. Lehangoló látvány volt.

A rozsdás kapu megnyikordult, mikor belépett a térre. Lassan körbepillantott, a többieket keresve. Néhány pillanattal később meg is pillantotta őket, mind a négyen ott álltak a tölgyfa védelmet nyújtó takarásában, ami azt jelentette, hogy nem gyakorolni jöttek ki, ma nem. Nagyot sóhajtott, és odasietett hozzájuk.

               - Késtél – szólt a jól ismert hűvös hang

 - Sajnálom, dolgom volt, - felelte ugyanolyan fagyosan.

 - Már ezerszer elmondtam neked, hogy ez az első. Minden csak ez után következik.

 - Lehet, hogy neked ez a legfontosabb, de nekem nem. Csak belerángattál ebbe az egészbe, nem kérdezted, hogy akarom- e vagy sem – felelte, a hangja dühtől izzott.

 - Az öcsém vagy Ashley, és azt csinálod, amit mondok! – kiáltotta.

 - Ha a szüleink még élnének nem tehetnéd ezt velem! – fakadt ki. Legszívesebben behúzott volna egyet a testvérének, de tudta, hogy nem teheti.

 - A szüleink?! Talán elfelejtetted kinek a lelkén szárad, hogy ők már nincsenek itt? – üvöltötte.

 - Bradley… - csitította egy hang, miután látta a kifejezést, ami kiült Ashley arcára.

Bradley oldalra fordította fejét, és egy ismerős zöld szempárral találta magát szemben, a legjobb barátjáéval. Tudta, hogy le kell csillapodnia. Lehajtott a fejét, hátrasimította sötétbarna haját, kifújta a levegőt és megszólalt:

 - Harry-nek igaza van, nem ezért vagyunk itt.

A hangja valamivel nyugodtabb volt, de érezni lehetett, hogy legbelül fel tudna robbanni dühében. – Ennünk kell - mondta ki azt a két szót, ami egyiküknek sem volt ínyére, sőt, amitől mindannyiuknak görcsbe rándult a gyomra, saját magát kivéve. Legalábbis Ashley így gondolta, hiszen a bátyja arcán nem látszott a megbánás legapróbb szikrája sem, miután táplálkozott.

 - Kiválasztottad már a környéket? – kérdezte Tom, miközben előhúzott egy szál cigarettát a zsebéből. Mindig rágyújtott, mikor feszült volt. – Tüzet, légyszi, - fordult oda Nathan-hez, aki odanyújtotta neki az öngyújtóját. A cigaretta vége vörösen felizzott és lassú, fehér füst szállt fel belőle, szúrós szaggal megtöltve a levegőt

 - Igen. Itt, ezen a helyen - felelte Bradley.

 - Te megőrültél?! – hüledezett Ashley. – Itt nem csinálhatjuk!

Bradley lesújtó pillantást vetett öccsére. – Dehogynem, és meg is tesszük.

 - Igaza van, Brad. – lépett elő Harry. – Az otthonunk, a suli és emellett a hely mellett bárhol ehetünk - mutatott körbe.

 - Márpedig akkor is itt fogunk ma este vadászni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Úgy tűnt megingathatatlan a döntésében, de a szokásos éhség mellett Ashley valami mást is vélt felfedezni bátyja tekintetében. Valami újfajta csillogást, amit ezelőtt még sohasem látott. Talán izgatottság volt? Nem tudhatta biztosan, de nagyon úgy tűnt, hogy Bradley készül valamire, és a többieket is bele fogja vonni. Mindig elérte amit akart.

 - Miért dobnánk el ennek a helynek a biztonságát magunktól? Mire készülsz, Brad? – kérdezte Harry gyanakvóan, összehúzott szemekkel. Tehát neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Hogy is ne vette volna észre, hiszen Bradley és ő pelenkás koruk óta a legjobb barátok, jóformán jobban ismerik egymást, mint önmagukat.

 - Hát nem értitek? – Bradley arca elkomorodott. – Itt gyakoroltunk két éven át, töviről hegyire ismerjük az egész környéket. Itt van a legnagyobb esélyünk arra, hogy még véletlenül se kapjanak el. És kipróbálhatjuk magunkat végre – tette hozzá - tekintetében vad sóvárgás tükröződött.

 - De hát eddig is csináltuk, - szólt Tom zavartan. – Rengetegszer. Most miért lenne más?

 - Úgy értem kipróbálhatjuk magunkat igazából. Kipróbálhatjuk, hogy mit ért az a sok gyakorlás. Hogy kell e még dolgoznunk valamin, vagy már készen vagyunk? –

A készen szót külön hangsúlyozta, ami miatt mindenki tudta, hogy mire gondol. Ashley őszintén megrémült. Még távolról sem érezte késznek magát, és az igazat megvallva a többieket sem. Testvére felvetését irreálisnak és megfontolatlannak gondolta. Bradley volt közöttük a legbátrabb, csakhogy ez a bátorság néha vakmerőségbe csapott át. Ami veszélyessé tette. És nemcsak önmagára, mindnyájukra nézve.

 - Szóval azt mondod, hogy itt vágjuk le az egész műsort? Most? Megbolondultál? Mit szívtál, haver? – hitetlenkedett Tom, és Nate-tel meggyújtatta a második szál cigarettáját. Nathan sóvárogva nézte, nagyot szívott a füstből majd elszontyolodva elfordult. Egy ideje komolyan le akart szokni a dohányzásról. Elkomorodva bámult a társaira. Bradley ötlete őt is kiakasztotta.

 - Figyelj! Ha most végigcsináljuk, és tegyük fel egész jól megy, azaz eszünk, és nem kapnak el. Erre gondoltál? – szakította félbe Harry eltűnődve.

 - Így van - válaszolt Bradley izgatottan. Ashley nem hitte, hogy bátyját valaha valami izgalomba fogja hozni. Először örömmel töltötte el, hogy Brad mégsem olyan merev és savanyú, mint hitte, de az öröm hamar keserédessé vált, amikor felfogta, hogy ez a valami a vadászat volt. Rossz dolog.

 - Ha viszont rosszul sül el, teszem azt meglátnak vagy megölünk valakit, a sitten is végezhetjük, jól mondom?

 - Ez is benne van a pakliban öcskös - húzta el a száját Bradley. – De én hiszek magukban, és abban, hogy tökéletesen felkészültünk És az a rengeteg idő, amit erre szántunk, megérte.

 - Vagyis hiszel abban, hogy jól kitanítottál és megneveltél minket, - szólt közbe Tom, ajkán gúnyos mosoly játszott.

 - Ha így lenne, most nem lógna cigi a szádban - felelte a fiú, mire mindenki elmosolyodott. Úgy látszott, hogy nem veszett el az a kevés humorérzéke az évek során, ami volt neki. – De a viccet félretéve, benne vagytok, vagy sem?

Összenéztek. Bradley már nem egyszer bizonyította, hogy tudja mit csinál, de ez mégiscsak fontos döntés volt. Ha valami balul üt ki, annak súlyos következményei lehetnek.

 - Nézzétek, tudom, hogy kockázatos. De egyszer el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor kipróbáljuk magunkat. Miért ne lehetne az a pillanat most, ma este? – Bradley kétségbeesetten meg akarta győzni a többieket. 
Ashley jobban szerette volna, ha utóbb következik be, vagy inkább soha. Az elejétől fogva nem akart ebben részt venni, azt meg pláne nem akarta, hogy ilyen hamar ilyen nagy kockázatot vállaljanak.

Harry nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és megszólalt.

 - Oké, benne vagyok, csináljuk. Bízom benned. 
Ashley egy kissé meglepődött. Azt tudta, hogy Harry vakon követné a bátyját akárhová, ha úgy ítéli meg, hogy nem olyan veszélyes. De ez nagyon is veszélyes volt, a lehető legvakmerőbb dolog, amit valaha tettek. Harry ennek ellenére úgy tűnt, mégis vállalja az éles vadászat kockázatát, és ha ő vállalja, akkor Tom és Nathan is, mert rá mindig hallgatnak. Kimondatlanul ugyan, de Bradley és Harry voltak a banda vezérei. Teljesen eltérő egyéniségük ellenére, remekül megértették egymást. Talán azért, mert tökéletesen kiegészítették egymást. Első pillantásra az agresszív, harsány Bradley vezette a bandát, de Ashley-t, és talán a többieket sem tévesztette meg, a Harry csendessége és kiegyensúlyozottsága mögött rejlő erő.

 - Akkor mi sem maradhatunk ki a buliból, - felelte Tom, azzal eldobta a cigijét és rátaposott a csikkre.

Bradley arca felderült. – Nate? – fordult oda a fiúhoz, aki egy pillanatig habozott, de végül bólintott. Így már csak Ashley volt soron. De hát mivel ő az öcsém, úgyse fog nemet mondani – gondolta Bradley. Nem merné.

 - Tesó? – kérdezte Bradley valamivel hűvösebben. Ashley lehajtotta fejét, tettette, hogy gondolkodik, de tudta, hogy igazából nincs választása. Kifújta a levegőt, fel sem pillantott bátyjára és úgy válaszolt:

 - Rendben. Benne vagyok. Mikor csináljuk?

Második fejezet 

−Fiatalember? – nézett várakozóan az uniformist viselő középkorú férfi Sebastianra, enyhén türelmetlen éllel a hangjában.

A hullámos barna hajú fiú üres tekintettel bámult vissza a sofőrre, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mit keres a buszpályaudvaron.

Tényleg nem tudtam. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy hol vagyok valójában, amikor a buszsofőr várakozással telve nézett le rám a rikító zöldre és sárgára festett járműről. Hogy kerültem ide? Mi vezetett éppen a buszállomásra? Tudom, hogy furának tűnik, de nem tudtam a választ. Sem abban a pillanatban, sem most.

Tétován felnéztem, és egykedvűen nyugtáztam, hogy a busz St. Louisba tart. Végül is miért ne? Teljesen mindegy volt, hogy hová megyek. A táskámat a földre dobtam, és a farmerem zsebében kotorásztam a tárcám után.

−   Egyet St. Louisig – böktem ki végül.

Legközelebb arra ocsúdtam, hogy a busz egy éles kanyar után, hosszú útjára indul. Ekkor már alig vártam, hogy elhagyjam Chicagót, ahol születésem óta éltem. A városból kivezető úton egész végig azon töprengtem mi történt a bérházban, de sehogy sem találtam magyarázatot.

Amikor hazaértem az egyetemi beiratkozásról, Emma még nem volt otthon. Ezen meg is lepődtem, mert a reggelinél azt mondta, itthon tölti a délutánt, mivel az egyik anyuka lemondta a melót.

Em bébiszitterkedett nyaranta, így kereste meg a tandíja egy részét. A többit az ősei fizették. Az apjának jól menő ügyvédi irodája volt, így a mellényzsebéből kifizethette volna a tandíjat, de Emma ragaszkodott ahhoz, hogy ő is hozzájáruljon a költségekhez. Nagyon határozott lány, aki a végsőkig kitart az álláspontja mellett. Ezért is szerettem annyira. Imponált a magabiztossága. Iszonyúan untatott a mindenre bólogató, önálló vélemény nélküli libák társasága.

Arra készültem, hogy meglepem az egyéves évfordulónkra; összedobok valamit vacsira. Vettem útközben dobozos lasagnét és darált húst, meg egy üveg flancos címkéjű bort. Meglepetésemre könnyen ment minden, csak követtem a dobozon lévő receptet. Baromira büszke voltam magamra. Pont akkor kapcsoltam ki a sütőt; amit most használtam először; amikor Em befutott.

Elcsigázottnak látszott, így betereltem a nappaliba. Az étkezőbe vágtattam, befejeztem a terítést. Abban nem voltam biztos, hogy jó helyre tettem-e az evőeszközöket, de bíztam benne, hogy a meglepetés ettől az apróságtól függetlenül jól sül majd el.

Mire végeztem, Emma elszundított, így egy gyors zuhany után letelepedtem a tévé elé. Biztosan megint kikészítették a kölykök. Alapvetően semmi bajom nem volt a gyerekekkel, de amiket Emma mesélt az elkényeztetett kölykökről, akikre vigyázott, egy időre elvették a kedvem egy sajáttól.

Kizökkentem a gondolatmenetemből, amikor észrevettem, hogy az előttem lévő ülésen a srác többször is hátrafordul és fürkésző tekintettel bámul rám. Ismerősnek tűnt, de nem foglalkoztam vele. Megvolt a magam baja.

Felfoghatatlan az egész. Mrs. Higgins és Tom… Elképzelésem sem volt arról, mi történt velük, mitől haltak meg.

Csak Emma megússza! – fohászkodtam. Az nem lehet, hogy ő is. Még fél éve sincs annak, hogy Apa elment. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy megátkoztak. A lelkem legmélyén motoszkált bennem egy érzés, hogy valamilyen módon én tehetek a történtekről. Igyekeztem nem gondolni rá.

−   Sebastian? – fordult ismét hátra a magas, szőke srác – diadalittas kifejezés ült az arcán. – Tudtam, hogy te vagy az, haver.

Halvány fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a tag, de úgy tettem, mintha tudnám.

−   Ja, én vagyok. Mi a helyzet? – vetettem oda egy gyors kézfogás után.

−   Vagyogatok. Klassz, hogy összefutottunk. Frankie oda lesz az örömtől.

Ekkor esett le, hogy a sráccal együtt jártunk kémiára, elsőben és talán másodikban is. Frankie a húga, akivel kavartunk egy rövid ideig. Jó csaj volt, csak ne lett volna annyira féltékeny. Ezzel hamar elszúrt közöttünk mindent.

−   Gondolom – feleltem vigyorogva.

Ha zavarba jöttem, idétlenül vigyorogtam, nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat. Így hatott rám a feszültség. Emiatt aztán a legtöbben flúgosnak tartottak.

−   Hogy van a kis Frankie? – kérdeztem, némi érdeklődést tettetve.

A srác bekajálta. Mi is a neve? Dylan vagy David? A franc se tudja. Felpattant, és mellém telepedett. Fekete hátizsákját lazán a lábaihoz dobta. Soha nem akartam ennél jobban egyedül lenni, húztam el a számat.

−   Nagyon jól. Látnád, hogy megnőtt. Majdnem olyan magas, mint én – mondta Dylan. Vagy inkább Daniel?

−   Szuper – mormoltam. Alig vártam, hogy lelépjen a srác. És ha ő is St. Louis-ig utazik? – ötlött fel bennem. Nem! Nem lehetek ilyen peches.

−   Amúgy mizu? Merre mész? – puhatolóztam a legjobbat remélve. Vagyis hogy a legelső állomásnál leszáll. Amiről mellesleg sejtelmem sem volt, hogy merre lehet.

Daniel a szemébe lógó haját igazgatta, majd elgondolkodva nézett rám, mint akinek némi időre van szüksége, hogy feldolgozza a bemenő infókat. Sosem volt valami eszes gyerek.

−   Ja, az ex-csajomhoz. Nála maradt pár cuccom.

−  Aha – néztem vissza rá. Még az hiányzik, hogy elmesélje az egész sztorit. – Szóval meddig is mész? - kérdeztem, szinte könyörögve a válaszért.

−   Csak Lincolnig. És te?

−  Végig – válaszoltam, miközben egyre jobban lüktetett a halántékom. Ahogy próbáltam megmasszírozni, észrevettem, hogy remeg a kezem. Kezdtem szétesni.

−   St. Louisba? – kérdezett vissza Daniel elrévedve. Most már szinte kilencven százalékig meggyőztem magamat, hogy ez a srác neve.

−  St. Louisba – visszhangoztam. Egyetlen vágyam maradt; minél rövidebbre zárni a beszélgetést. 

- Figyu! Te még suliba jársz vagy már melózol valahol? Elképesztett a srác éleslátása. Egyidősek vagyunk, akkor vajon?

- Idén végeztem. Ősszel egyetemre megyek.

Legalábbis ez volt a terv. De hogy mi következik ezután? Ki tudja? Nem volt B-tervem.

- Az király. Te mindig is olyan okostojás voltál. Frankie is ezért dobott.

- Igen? Jó tudni – feleltem. - Eddig azt hittem én szakítottam vele – tettem hozzá félhangosan. A fejem egyre jobban fájt, és valahogy furcsán üresnek éreztem magam. Kicsit émelygett a gyomrom is.  

- Én már egy éve otthagytam a sulit – mondta Daniel olyan önelégülten, mintha valami hőstettet hajtott volna végre. – Egy benzinkútnál melózom. Jó kis munka és tuti csajokat lehet összeszedni.

Daniel nagyot nyújtózott, lecsúszott az ülésen, térdeit felhúzta és az előtte lévő ülésnek támasztotta.

- Aha – bólogattam, nem tudtam mi mást fűzhetnék hozzá. Behunytam a szememet. A gyomrom egyre jobban kavargott. Megéheztem.

Szerencsémre a srác se nagyon erőltette a további csevegést, próbálta magát kényelembe helyezni a termetéhez képest szűk helyen, csakúgy, mint én.

A busz haladásának monoton zaja és a minket körülvevő sötétség elálmosított. Jó lenne egyet aludni – gondoltam, de ahogy lehunytam a szemem, sokkoló képek tolakodtak a tudatomba. Emma sápadt, élettelennek látszó arca, Mrs. Higgins csodálkozó, üveges tekintete, a testem amint narancs fényben izzik.

Ezért inkább előhúztam az Ipodomat és úgy döntöttem, zenehallgatással ütöm el az időt. Ekkor döbbentem rá, hogy nincs nálam semmi enni- vagy innivaló. Márpedig az út napokig is eltarthat. Elhatároztam, hogy a legközelebbi megállónak feltankolom a készleteimet. A zenelejátszómat maximum hangerőre állítottam, a Coldplay zenéje üvöltött a fülembe. Ez kicsit ellazított. Megnyugodni úgy sem tudtam. És egyre jobban mardosott az éhség.

Régi ismerősöm, Daniel félig nyitott szájjal aludt, a feje oldalra billent. Az én oldalamra. Még az hiányzik, hogy a vállamra feküdjön – borzongtam meg, és próbáltam finoman meglökni. Nem reagált.

Belemerültem a zenébe, szigorúan magamban énekeltem a sorokat. Szerettem énekelni, de csak ha senki sem hallotta. Sosem volt jó hallásom. A szemem magától lecsukódott, talán pár percre el is szundítottam.

Arra riadtam, hogy a busz hangos dudálás közepette megbillent, majd egy éles kanyart követően Danielre dőlök, a vállam keményen az övének préselődik. Próbáltam az ablak felé húzódni, de a centrifugális erő nem engedett. Továbbra is összebújtunk, ami nem volt épp az ínyemre. Bal kezemet a vállára raktam, hogy így toljam el magamtól, amikor megint megtörtént. A tenyerem sárgán felvillant, majd izzani kezdett. A már ismerős forróság végigvágtatott a testemen, a másodperc tört része alatt úsztam az izzadságban. Nem tudtam elhúzni a kezemet Daniel válláról, valami nem engedte. A langaléta szőke srácnak ekkor felpattantak a szemei, szemrehányóan rám bámult, a következő pillanatban minden szín kifutott az arcából, a szemei fennakadtak, majd lecsukódtak és ernyedten hátra hanyatlott az ülésen.

Ekkor a mardosó éhség és üresség eltűnt belőlem. Soha nem éreztem ilyen erősnek magamat. Mint akit kicseréltek. Végre el tudtam engedni Daniel vállát, s ámulva néztem, ahogy a narancsszínű izzás fokozatosan kihuny a tenyeremben és vele együtt eltűnik a forróság.

A remete - Részlet a hatodik fejezetből

Nem gondoltam volna, hogy errefelé már októberben havazik, ráadásul nem csak mutatóba esett egy kevés, egy méternyi hó zúdult le mindössze huszonnégy óra leforgása alatt. A szél úgy tombolt, mintha hurrikán csapott volna le a vidékre. Hátborzongató hangokat kiadva süvített be az öreg gerendaház résein. Az ablakom előtt álló fenyő földig meghajolt a szél alatt. Féltem, hogy kettétörik és betöri az ablakot, hogy aztán a hideg akadálytalanul jusson be a házba.

Fázósan összehúztam magamon a steppelt takarót, hogy ne fagyjak halálra. Kibámultam a sötétségbe, ami hamar leereszkedett a hegyek között.

Akárhányszor kinéztem az ablakon, azt képzeltem, sok-sok villogó szempár veszi körül a kis gerendaházat, ami a búvóhelyemül szolgált az elmúlt hetekben. A helyiek között gyakori beszédtéma voltak az állattámadások. A pumáknak és medvéknek néha emberhúsra szottyant kedvük, amiből a legtöbbször az állatok kerültek ki győztesen. Szóval alaposan a lelkemre kötötték, hogy nem árt az elővigyázatosság. Itt más törvények uralkodtak, mint a „biztonságos” nagyvárosokban.

Szeptember közepén érkeztem meg Colorádóba, majd egy hónapi utazgatás után. Egyszerűen elegem lett a folytonos vándorlásból és ez az eldugott hely éppen megfelelőnek tűnt. Kansas Cityben nem sokat időztem. Be kell valljam tetszett ez a nyüzsgő város, ami egyszerre árasztott vidékies hangulatot régi házaival, egyszerű életmódot folytató farmereivel, másrészt lenyűgözően modern, az ég felé törő felhőkarcolóival, a gazdag marhakereskedők luxusházaival és életével.

Innen nyugatra indultam tovább, majd a Tűzkő-hegyeken át eljutottam az Arkansas folyó partján elterülő Wichitába. Utána következett Colorado Springs, majd Aurora. Azután északra indultam tovább, itt már a Sziklás-hegység impozáns vonulatai uralták a tájat. Végül egy festői városka, Masonville körzetéhez tartozó magányosan álló házikóba keveredtem. A házam egy sziklaorom takarásában állt, csodás fenyőerdő ölelésében. Jéghideg vizű patak csordogált a kunyhómhoz vezető út mellett. Képeslapra kívánkozó, idilli táj vett körül, ami egyszerre volt gyönyörű és kegyetlen.

Csaknem egy hónapja élek itt, magányosan, akár egy remete. Szereztem egy rozoga terepjárót, ami ezen a vidéken elengedhetetlen tartozéka a túlélésnek, ezzel jártam be hetente egyszer a városba, hogy bevásároljak.

A legközelebbi ház, nagyjából háromnegyedórára volt tőlem. Szóval tökéletesen megkaptam az egyedüllétet, amire annyira vágytam. Viszont bevezették a netet, és néha a mobilom is működött, ha éppen nem tombolt vihar a környéken. Ha három hónapja valaki azt mondta volna nekem, hogy egy isten háta mögötti coloradói kunyhóban töltöm az októbert, elküldtem volna a fenébe. És mégis itt kötöttem ki.

Rövid, dallamos csiripelés szakított ki a gondolataimból, e-mailem érkezett. Ólmos léptekkel ballagtam az egyszerű, négyszögletes faasztalhoz; említettem már, hogy itt minden fából van? Felnyitottam a laptopomat, még jó, hogy annak idején volt annyi eszem, hogy magammal hoztam. Nagy hasznát vettem a magányos napjaimon. Ne gondoljatok rosszra, nem kizárólag felnőtt filmeket bámultam naphosszat. Alapos kutatást végeztem, de nem sokra jutottam.

 Alex - Részlet a hetedik fejezetből

Az éjfekete hajú, hosszúkás arcú, telt ajkú, jóképű fiú szája sarkában többnyire huncut mosoly ült. Ezért is tetszett annyira Ashley-nek. Odavolt a mosolyáért, és az energiájáért, ami sugárzott belőle. Csak ne akarta volna annyira lecsapolni. Alex jelenléte folytonos kísértést jelentett a fiúnak, többféle értelemben is. Akarta őt, mindennél jobban. És mégis minden erejét arra kellett fordítania, hogy leplezze az érzéseit. Pont ugyanúgy viselkedjen Alexszel, mint a többi fiúval. Ashley néha úgy érezte, ez az állandó harc, amit önmagával folytatott, kettészakítja. Nem volt elég a titkuk, ami összekötötte a testvéreivel, a fiúnak a saját titkának a terhét is viselnie kellett. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy senkivel nem oszthatta meg.

Éppen ezért sok időt töltött netezéssel, ahol legalább önmaga lehetett. Ott senki sem tudta, ki ő valójában, így magát adhatta, anélkül, hogy a lelepleződéstől kellett volna tartania.

- Csak nem megzavartam valamit?

- Dehogy, Alex – találta meg a hangját Ashley. – Ne hülyülj már.

- Merre jártatok? Már kerestelek benneteket.

A fiúk gyorsan egymásra néztek, majd vissza Alexre. – Csak kószáltunk egyet – felelte Nathan – itt a környéken.

- Gondolom a kocsmát se hagytátok ki – nézett ezúttal Ashley-re.

A fiú szíve nagyot dobbant, ahogy a tekintetük találkozott, de kívülről semmi sem látszott abból az érzelmi viharból, ami benne dúlt. – Még szép hogy nem – felelte csillogó szemmel. – Legközelebb te is velünk tarthatsz – ígérte könnyelműen.

- Nem láttátok Tomot? Azt hittem veletek ment el. 

-Tényleg együtt voltunk. Most, hogy mondod, nem emlékszem rá, hogy velünk együtt bejött volna a kapun – mondta Nathan eltöprengve.

- Nem akarsz felöltözni? – kérdezte Alex, miközben előhúzta a farzsebéből a mobilját, és üzenetet pötyögött rajta. – Ne zavartasd magad.

- Á, nem kösz. Így is jó – nézett végig Nate magán, a világosszürke köntöséből kikandikáló vékony, szőrös lábain.

Rövid pittyegő hang jelezte, hogy Alexnak üzenet érkezett, amit a fiú mosolyogva olvasott. – Változott a terv – jelentette aztán ki. – Mennem kell skacok – pattant fel az ágyról. – Randim lesz. Viszlát, később! – köszönt vidáman, majd könnyed léptekkel az ajtóhoz ment, meg sem várva a fiúk válaszát.

 - Csá – biccentett Nathan, majd kisvártatva eltűnt a fürdőszobában.

Ashley szíve egy pillanatra összeszorult, de igyekezett nem törődni vele. Pedig mardosta a féltékenység. De mit tehetett volna?

A fiú már kezdett lemondani arról, hogy még ma bejut a fürdőszobába, így lehasalt az ágyra és Alexről álmodozott. Milyen jól állt neki az a halványkék ing, amit ma viselt. Még jobban kiemelte a gyönyörű kék szemeit. 

Vadászat

A harmadik eset, amikor használtam a képességemet, egy zsúfolt bárban történt, Witchitában. Helyesebben, amikor az éhség felülkerekedett rajtam. Lassan kezdtem kiismerni a testem reakcióit, amit ekkor produkált. A mérhetetlen ürességet, az émelygést, a hasogató fejfájás és a kézremegést. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, amikor leesik az ember vércukorszintje, és hirtelen elkezd izzadni, remeg a keze, hevesen ver a szíve. Csak sokkal intenzívebb érzés volt. Sokkal erősebb.

Aznap este a hideg elől menekültem egy elegáns bárba, ahova egyébként biztosan nem mentem volna. De most kivételt tettem, mivel kezdett lefagyni mindenem.

Klassz hely volt, azt az első pillanatban láthattam. Letelepedtem egy félhomályos sarokban és egy Budweisert rendeltem. A hely tele volt luxus kategóriás bombázókkal, akik pasikra vadásztak. Meg méregdrága öltönyös szépfiúkkal, hogy kiegyenlített legyen a játék.

Nem mondom, egy darabig szórakoztatott, hogy nézzem ezt a bizarr násztáncot, ami után hamarosan távozott a párocska. Még egy sört akartam rendelni, de a pultos csaj, egy fekete vadmacska rám se hederített. Ahogy végignéztem magamon, a kopott bőrdzsekimen és a leglazább farmeromon, megértettem miért néz levegőnek. Egyszerűen üvöltött rólam, hogy nem vagyok túl jól eleresztve.

Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy valahogyan felhívjam magamra a pultos figyelmét, nem vettem észre a felém közeledő alakot. Arra eszméltem, hogy egy hozzám hasonlóan szakadt, hirtelenszőke pasas ül le velem szemben és bárgyú vigyorral bambul rám. Merev tekintete elárulta, hogy jól be van karcolva. Kezében üres poharat szorongatott.

             - Hello, cimbora – üdvözölt enyhén akadozó nyelvvel.

             - Üdv! – mondtam és intettem felé egyet.

          - Meghívol….hívsz egy körre? Egy vasam se maradt – folytatta még mindig vigyorogva. Vidám fickó lehetett.

Az első reakcióm az volt, hogy elküldöm melegebb éghajlatra. Már épp szólásra nyitottam a számat, amikor felvillant egy ötlet, egy gondolat valahol az agyam legmélyén, mely egyre inkább teret nyert magának. Próbáltam elhessegetni, de nem ment.

             - Jó napod van cimbi! Mivel mérgezed magad? – kérdeztem a lehető leglazábban.

A pasas arcáról lehervadt a vigyor, láthatóan komoly erőfeszítést igényelt tőle, hogy felfogja a kérdést és még válaszoljon is rá. Harmadik próbálkozásra sikerült kigombolnia az ingén a két felső gombot, és rám sandított.

             - Most ez… komoly?

             - Naná. Szóval mit iszol?

             - Vodkát – vágta rá és mohó fény csillant meg a szemében.

Mivel a pultos lány továbbra sem vett tudomást rólam, magam mentem az italokért. Egyúttal kifizettem a számlát is. Mire visszaértem, az új haverom az asztalra borulva szunyált. Mellé ültem, lehajtottam a sörömet, azután kiittam a vodkát is. A pasi hirtelen összerázkódott, motyogott valamit majd aludt tovább.

Körülnéztem a bárban, de ránk se bagóztak. Minta láthatatlanok lennék. Ez kapóra jött nekem. Ennél ideálisabb helyzet nem létezik – ismertem fel. Egyre jobban úrrá lett rajtam az éhség.

A gyomrom összeugrott, amint óvatosan közelebb húzódtam hozzá. Barátságosan átöleltem a vállát, lélegzetvisszafojtva figyeltem a reakcióját. Békésen hortyogott tovább. Nem tudtam pontosan mennyi ideig kell fenntartanom az érintést, ezt még ki kellett kísérleteznem. Pár másodperc után éreztem, hogy a tenyerem és vele együtt minden porcikám átforrósodik. Ahogy létrejött a kapcsolat, mintegy varázsütésre eltűnt a fájdalom és az üresség. Helyét erő és elevenség töltötte be, úgy éreztem bármire képes vagyok. Mintha eddig tetszhalott lettem volna, most pedig új életre kelnék. Mámorító érzés.

Tudtam, hogy elővigyázatosnak kell lennem, így megszakítottam az érintést, majd gyorsan odébb húzódtam. Még így is túl nagy volt a kísértés, ezért felpattantam, felrángattam a cipzárt a dzsekimen és kivágtattam a bárból a hideg és sötét éjszakába.

Árulás

A férfi várt valakire, közben dohányzással ütötte el az időt. Egy idő után járkálni kezdett, fázott a csípős, ködös időben. De nem nyugtalankodott. Tudta, hogy akire vár, bizonyosan el fog jönni. El kell jönnie.

Végül távoli, halk nyikorgás jelezte, hogy megérkezett. A sűrű köd teljesen eltakarta a bejáratot. A közeledő, szintén kapucnis alak megállt vele szemben, miután rövid kézfogással üdvözölték egymást. Egyforma magasak voltak, testalkatra is hasonlítottak egymásra. Úgy tetszett, mintha régi ismerősök lennének.

       - Késtél – mondta az egyik, a lába elé hajítva a cigarettáját, ami néhány pillanatig még vörösen izzott, majd végleg kialudt.

          - Bocsáss meg – felelt az újonnan érkező, akinek nagyon magas, szinte lányos hangja volt. – Támadt egy kis gond.

          - Miféle gond? Remélem nem szúrtatok el mindent.

     - Ne aggódj. A tervünk sikerrel járt. Legalábbis az első része. Nem akarlak untatni a részletekkel – felelte némi fenyegetéssel a hangjában. Mintha azt akarta volna mondani, hogy eddig és ne tovább. – Most már jöhet a következő fázis.

          - Rendben – felelte. – Ahogy megegyeztünk.

          - Biztos, hogy készen állsz? Még meggondolhatod. Ha esetleg beijedtél…

A férfi szemei haragosan megvillantak, amit a másik elől elrejtett a sötétség.

          - Soha – vágta rá elszántan. – Megteszem. Számíthatsz rám.

          - Oké. Már csak a megfelelő alkalmat kell kivárnunk.

        - Amiatt se aggódj! Megvan a tökéletes alkalom és helyszín. Jobb is, mint azt képzeltük – felelte magabiztos mosollyal az ajkán.

          - Részleteket akarok hallani.

          - Előbb a pénzt. Ugye elhoztad?

          - Nem kell izgulnod, meg fogod kapni. Mindent a maga idejében.

Erre a másik újabb cigarettára gyújtott. Ezúttal idegesen fújta a füstöt a másik arcába.

          - Ha át akartok verni, azt kurvára megbánjátok – fakadt ki.

          - Fenyegetni akarsz? – Te bennünket? Elképzelésed sincs kivel húzol ujjat. Jobban teszed, ha visszaveszel.

           - Különben? Ne felejtsd el kivel beszélsz. Megjártam a sittet, ismerem a dörgést – folytatta egyre dühösebben.

          - Ne vitatkozzunk – szólalt meg a magas hangú, jóval nyugodtabb hangnemben. – Vastag borítékot vett ki a kabátja belső zsebéből, és odadobta a másiknak. – Nesze, a pénzed. A másik felét megkapod utána. Ha tényleg beválik a terv.

A férfi gyors mozdulattal a farzsebébe gyömöszölte a borítékot.

          - Szóval a részleteknél tartottunk.

Ekkor váratlanul megnyikordult a játszótér kapuja, mire mindketten ledermedtek. Eldobta a cigijét, és gyorsan rátaposott a csikkre. Csak egy pillanatra fordult el, és mire visszanézett a másik már nem volt sehol.

Nem nyugtalankodott. Tudta, hogy Haywood még úgyis fel fogja keresni. Kell nekik az infó. És én majd készségesen elmondok neki mindent – tapogatta meg jóleső elégedettséggel a zsebében lapuló pénzköteget. Jó buli lesz. Jobb, mint hittem.

Csendesen elsuhant a kutyáját sétáltató fiatal pár mellett, pár lépéssel a kapunál termett és elnyelte a köd. A pénzzel a zsebében úgy érezte, végre rámosolygott a szerencse. Egy teljesen új élet ígérete villant fel előtte. Ami biztosan jobb lesz, mint a mostani. Jobbnak kell lennie.