Az első felismerés

Első regényem, a Fény katonái trilógia első része. 

A történet egy képzeletbeli amerikai városkában, Silverline-ban játszódik két testvérpár, Felicity és Jarvis Hart valamint a Ryan-nővérek főszereplésével.

A húszéves Felicity rendkívül nehéz időszakot él át szülei halála, továbbá öccse, az egyetemista Jarvis súlyos betegsége miatt. A lány az összeomlás szélére sodródik, egyre furcsább dolgok történnek vele. 

A testvérpárok sorsa egy véletlen cselekedet folytán végzetesen összefonódik, melyre csak egy hónappal később derül fény. A Ryan-lányok; a frissen érettségizett Lea és tizennégy éves húga Elsie; az iskolai holmik beszerzésére indulnak egy verőfényes nyárvégi reggelen. A gondtalannak induló napon Lea legnagyobb félelme válik valóra, amikor Elsie nyomtalanul eltűnik a bevásárlóközpont könyváruházából. A kétségbeesett Leának váratlan segítőtársa akad, jóképű újdonsült ismerőse, Adan személyében. 

A fiatalok közös erővel igyekeznek megtalálni a lány elveszett húgát, a nap folyamán egyre közelebb kerülve egymáshoz. A nyomok a városka legrégebbi kórházába vezetik el főszereplőinket, azonban ez csak a kezdet. Hamarosan hajmeresztő kalandok kellős közepébe csöppennek.

Mindeközben Elsie, eltűnése után nem sokkal már egy elhagyott szigeten találja magát, új barátnője, a temperamentumos légi utaskísérő, Melanie társaságában. A szigetet a legendák szerint a Kék-tó tündérei őrzik, s a velük való találkozást a lányok sem kerülhetik el.

Mi lesz Elsie sorsa? Mi köze a történteknek a teliholdhoz? A végén mindenre fény derül. 

Addig is mitikus lények, mágia, szövödő szerelem és elképesztő kalandok várnak az olvasóra.

Prológus

Felicity halkan behúzta maga mögött a betegszoba ajtaját, majd karjait fázósan összefonva a néhány méterre lévő lifthez lépett. A lift megérkezésére várva szinte mozdulatlanul állt, tekintete a semmibe révedt. Mikor jön már ez az átkozott lift? – gondolta, s úgy érezte még egy percet nem bír ki a kórház rideg folyosóján várakozva.

Az végre megérkezett és hálásan belépett a tágas felvonóba, ami üresen tátongott. Ez a délután közepén járva szokatlannak tűnt, mivel a legtöbb látogató ilyenkor érkezik a betegekhez.

Az ajtó végtelennek tűnő másodpercek után végre bezárult, a lift megkezdte rövid útját a földszint felé. Majd mintegy félúton járva egyszer csak megrázkódott, egy pillanatra kialudtak a fények és megállt.

A lányt hullámokban öntötte el a tehetetlenség, csak állt, és érezte, hogy szemét ismét ellepik a könnyek. Felicity öntudatlanul végigsimított a nyakában lógó díszes medálon, ami szinte zölden izzott a lift hideg fényében.

Hirtelen egy kép villant az agyába, a szürke borítós, megsárgult lapokból álló könyv képe, amit a kórházba menet vett egy nagy könyváruházban.

Még volt ideje a látogatási időig, így bement nézelődni, legalább addig sem kellett arra gondolnia, hogy vajon ma milyen állapotban találja Jarvist.

Egyszer csak a bolt antikvár részlegnél találta magát, egy kötetekkel roskadásig megrakott polc előtt. Egy világosszürke borítós vékonyka könyv ragadta meg figyelmét, szinte magára vonzotta a tekintetét, s ennek a vonzásnak engedve végül lassú, megfontolt mozdulattal levette a polcról. Végigfuttatta ujjait a sárgás lapokon, de semmit sem fogott fel abból, amit olvasott, a szavak nem tudtak behatolni a tudatába. Azután anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, a pénztárhoz lépett, hogy kifizesse. Úgy érezte muszáj megvennie és töprengés nélkül, egyszerűen csak megtette.

A fiatal férfi eladó unottan támasztotta a pultot, a csinos lány közeledtére azonban kiegyenesedett, és magára erőltette legszebb mosolyát, remélve hogy felkeltheti a figyelmét. Azonban Felicity egy pillantásra sem méltatta a szemüveges, vézna, ritkuló barna hajú eladót, teljesen érzéketlen volt a külvilágra. A fiatalember gépiesen tette a dolgát, majd csalódottan nézett a távozó lány filigrán alakja után.

A lift még mindig nem mozdult, így hogy elterelje a figyelmét a kényszerű várakozásról, kedvenc drapp bőrtáskájából előhúzta a jelentéktelen külsejű kötetet és belelapozott. Erejét megfeszítve koncentrált, hogy felfogja a szeme előtt összefolyó sorokat.

„…talizmánjuk a pentákulum: a körbe foglalt ötágú csillag. A kör az örökkévalóságot, a végtelenséget, a kör csúcsai az öt elemet jelképezik: Víz, Levegő, Föld, Tűz, Lélek…” Miféle könyv ez? – gondolta meglepetten, és előre lapozott néhányat. Ez az oldal szépen hurkolt, régies írással rótt, pár szavas versikékkel volt teleírva, legalábbis Felicity annak vélte az ismeretlen nyelven íródott sorokat, mely talán a latinhoz állt legközelebb az általa felismert nyelvek közül:

…sone ignus eram… …sone ignus lega… - próbálta kibetűzni a takaros sorokat.

Ekkor hirtelen elindult a lift, a lány nagy megkönnyebbülésére, majd pár másodperc után ismét elakadt, és nem mozdult.

Ez már sok volt Felicity-nek, a bánat és a kétségbeesés legyűrte. Pár pillanatra lehunyta szemét és azt kívánta: – Bárcsak tehetnék valamit, most azonnal elrepülhetnék erről a nyomasztó helyről egy párhuzamos világba, ahol Jarvis egészséges. Vagy előre ugranék az időbe, akkora, amikor már újra egészséges, vagy inkább vissza a múltba, hogy megakadályozzam, hogy elutazzon és megbetegedjen.

 - Bárcsak lehetséges lenne! – fohászkodott a lány, miközben keserű könnycseppek gördültek le az arcán.

Szorosan lehunyt szemhéja belsejét zöld villanás töltötte be, majd nem maradt más csak az üres sötétség.

Végül nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, sietős mozdulattal letörölte az arcáról a könnyek nyomát, és elégedetten nyugtázta, hogy a lift végre újra rendeltetésszerűen működik. 

Részlet az első fejezetből

Lea, kissé bosszankodva a nem várt ébresztő miatt, leviharzott a konyhába. Azonnal  jobb kedvre hangolta a házuk ablakán beragyogó napfény, mely mára is jó időt ígért. Ha időben végzünk az iskolai holmik beszerzésével, kikocsikázhatnának a tóhoz – gondolta Lea vágyakozva. - Talán lesz egy-két jó pasi, akin legeltethetjük a szemünket.

Elsie nem igazán kedvelte a közös programokat a nővérével, szívesebben töltötte az idejét a csajokkal, de így legalább felvehetné az új bikinijét. Ez talán elég vonzerővel bír majd rá, és eltölthetnek egy izgalmas délutánt a vízparton.

Húgát már a méretes mahagóni étkezőasztalnál találta, a kislány kócos hajjal ücsörgött és egy jó adag tejjel leöntött epres müzlit kanalazott, a kedvencét. Egyenes szálú világosbarna haja hosszú tincsei majdnem a háta közepéig értek. Egyszerű világos koptatott farmert viselt, meggypiros rövid ujjú kabátkát, alatta fehér trikóval. Elsie lehajtott fejjel falatozott, nővére azonnal látta, hogy a reggel nem a legjobb kedvében találta.

Lea a gyümölcsös kosarat ábrázoló színpompás faliórára pillantva látta, hogy mindjárt negyed tíz, jó lesz belehúzni, ha mindent bele akarnak zsúfolni a mai napba, amit elterveztek.

 - Jó reggelt, hugicám, mi a helyzet ma reggel? – szólította meg Elsie-t tettetett vidámsággal. A kislány nem reagált a köszönésre. Hát persze, megint a fülében van az az átkozott fülhallgató – gondolta Lea méltatlankodva.

Vadul integetni kezdett, remélve, hogy húga felfigyel rá, és kikapcsolja a zenét. Mindig a mobilján hallgatta a kedvenc számait, természetesen olyan hangerővel, amivel teljesen kizárta a külvilág hangjait az ő saját kis világából.

Elsie végül felnézett, kelletlenül leállította a zenét, és az egyik füléből kivette a fülhallgatót.

 - Jó reggelt. Mizu? Miért nem hagysz enni? – szólt végül morcosan.

Lea letelepedett a húga melletti székre, kezében egy porcelán tálkával és kanállal, majd szokásával ellentétben a hatalmas müzlis dobozból öntött egy adagot a tálkába, rá pedig némi tejet töltött. Nem igazán kedvelte a müzlit, a tejet még kevésbé, de ma valahogy megkívánta mindkettőt.

 - Bocs, hogy élek – vágott vissza a lány, és barátságtalan pillantást vetett testvérére, aki feltűnően lógatta az orrát valami miatt. Lea inkább enni kezdett, hangosan ropogott a száraz müzli a fogai alatt.

Csend telepedett közéjük. Elsie érezte, hogy kissé túllőtt a célon, amikor ilyen ridegen üdvözölte a nővérét, ráadásul azzal is rontott a helyzeten, ahogyan felkeltette. Lea gondolatait pedig még mindig az álma kötötte le, és a benne szereplő srác. Igazán fura egy álom volt, meg kell hagyni.

 - Már megint rosszat álmodtál? – kérdezte Lea, miközben inkább arra tippelt, hogy a szüleik szokásos reggeli csetepatéja verte ki húgánál a biztosítékot, amit minden áldott hétköznapon előadnak, mielőtt munkába sietnének.

 - Ráhibáztál – morogta Elsie rendkívül szűkszavúan.

 - Akarsz róla beszélni? – hangzott nővére reagálása, mintha csak egy pszichológus rendelőjében ülnének.

 - Kösz, nem, hacsak nem muszáj – válaszolta Elsie egy eltúlzott bájvigyort megeresztve a lány felé, amely inkább torz vicsorgásnak hatott helyes arcán. – De te sem úgy nézel ki, mint akinek jó éjszakája volt, ha nem tévedek? – kérdezte nővére arcát fürkészve.

 - Á, csak volt egy nagyon különös álmom – mondta Lea megvonva vállát, és fejét lehajtva még feltűnőbben igyekezett az evésre koncentrálni, miközben az arca pár másodpercre vérvörös színt öltött.

 - Ez nagyon furcsa. Én is álmodtam valamit, ami olyan ijesztően valóságosnak tűnt – felelte Elsie, a nyári meleg ellenére, kissé megborzongva.

 - Elmeséled?

 - Nem az előbb beszéltük meg, hogy hanyagoljuk a témát? Persze, ha tényleg ennyire érdekel.

 - Tényleg. Na, halljuk már! – biztatta Lea.

 - Szóval – kezdte a kislány – álmomban nyaralni voltunk, csak mi ketten, Anyáék nem szerepeltek benne vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Egy nagyon furcsa, fehér homokos tengerparton jártunk. A parton sétáltunk, te egyfolytában a vizet bámultad, amikor megláttam egy sziklapárkányt, jóval a fejünk fölött.

Elsie pillantása tesója elrévedt tekintetére esett, és nem tudta eldönteni, hogy éppen teljes átéléssel próbálja maga elé képzelni az elmondottakat, vagy valahol teljesen másutt járnak a gondolatai.

 - Lea, mondd, figyelsz rám egyáltalán?

Nővére bűntudatosan összerezzent Elsie felcsattanó hangjára.

 - Persze, tudod, hogy mindig figyelek – motyogta nem túl meggyőzően.

 - Most akkor tovább meséljem, vagy sem? – kérdezte a lány, miközben végigfuttatta tekintetét az ablakpárkányon, díszes cserepekben lévő fűszernövényeken, majd kibámult a délelőtti napfényben fürdőző utcára, azon tűnődve, vajon elég meleg lesz-e ma a strandoláshoz. Aztán bevillant a komor, szürke tengerpart képe, és vele együtt valahogy a jókedve is eltűnt. 

 - Tehát a szikláknál tartottunk – nógatta Lea.

 - Ja igen. Álmomban arra gondoltam, hogy a sziklákról biztosan szuper lehet a kilátás, és elindultam felfelé. Már majdnem felértem, amikor a part kezdett besüppedni alattam, mint a futóhomok, és én egyre mélyebbre süllyedtem, néhány pillanat alatt derékig belecsúsztam a homokba. Még megijedni sem volt időm. 
 - Micsoda egy álom! - vetette közbe nővére, most már feszülten figyelte a lány minden egyes szavát.  - Bocsi, folytasd csak.
 - Köszönöm a szót - mondta Elsie hamiskásan elmosolyodva. Élvezettel figyelte Lea átélését, miközben a sztorit hallgatta. - Szóval - folytatta a meséjét - egyszer csak láttam, hogy a föld megnyílik a lábam alatt, én pedig belezuhanok egy hatalmas földalatti barlangba, ami dugig volt homokkal. És azután a félelemtől totál ledermedve figyeltem,  ahogy a homok vízzé változik, miközben egyenesen beleestem a barlang tavának vízébe.

Bepánikoltam,  megpróbáltam a víz felett tartani a fejemet, de mindig elsüllyedtem. A jéghideg víztől ledermedt az egész testem és csak süllyedtem, süllyedtem, majd szerencsére felébredtem.

Elsie kissé sápadtan lapátolta be a reggeli maradékát, Lea pedig húgára bámult.

 - Hát ez nagyon durva lehetett – mondta, miközben hatalmasat ásított. - És különben is mióta tudsz ilyen szépen fogalmazni? Bezzeg angolórán nem remekelsz – vetette közbe Lea. – Vezetned kéne egy álomnaplót.

 - Kösz az együttérzést – felelte Elsie morcosan. - És persze a tippet. Végül is nem is olyan hülye ötlet – gondolta azután - vagy talán blogolhatnék az álmaimról…

Főszereplők: a Ryan-nővérek

A Ryan-lányok; Leanna (jobban kedveli ha Leának szólítják) és Elsie szüleikkel élnek Silverline kertvárosi övezetében. Lea éppen elvégezte a középiskolát, ahol ősszel Elsie a második évét kezdi. Lea komoly kihívás előtt áll, angol irodalom szakot fog hallgatni a Black Hawk Egyetemen.


Szüleik gyakran reggeltől-estig dolgoznak, anyjuk Allie titkárnőként, Daniel, az édesapjuk személyzeti előadóként. Éppen ezért Elsie-t többnyire Lea gondjaira bízzák, aki felelősségteljesen látja el feladatát. A tanulás, a háztartás vezetése, no és az összeszedettnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kishúga feletti gyámkodás mellett alig jut ideje valamire. Ha mégis akad némi szabadideje, akkor azt olvasással, gyöngyfűzéssel (sejtem, hogy most mit gondoltok) és a barátnőivel tölti.

Elsie hamarosan betölti a tizenötödik évét. Véleménye szerint nővére meglehetősen koravén és unalmas, mivel sohasem jár el bulizni és a barátnőivel olvasóklubot alapítottak. Ahelyett, hogy pasiznának...

Lea erre általában azzal vág vissza, hogy apjuk úgysem engedné el, főként nem esténként, és ebben sok igazság rejlik. Daniel Ryan nyugállományba vonult hivatásos katona, aki szigorúan megszabja a családban érvényes rendszabályokat; este tíz után még a tizennyolc éves Lea sem maradhat ki.


No, nem mintha Elsie folyton pasikkal lógna, még csak elméletben gyakorolja a randizást. De abban már igazán profi, csakúgy mint a barátnői, a csajok, ahogyan hívja őket. Ők öten elválaszthatatlanok, délután gyakran Elsiéknél csöveznek, Lea nagy örömére, aki ha megteheti inkább elmenekülne a tinilányok szüntelen vihogása elől. De általában nem teheti, kénytelen eltűrni a lármát. És titokban már arra az időre készül, amikor a lányok életében eljön a randizások mozgalmas időszaka...

Felicity és Jarvis - Részlet a harmadik fejezetből

 - Jar, könyörgöm, legalább még egy kis levest egyél – kínálgatta öccsét Felicity egyre elkeseredettebben. – Így soha nem fogsz teljesen meggyógyulni. Muszáj minél előbb erőre kapnod.

 - Figyelj, ha most azt következik, hogy berregő repülőt utánozva erőszakkal a számba tömsz még egy kanál levest, akkor inkább visszamegyek a kórházba.

Bár inkább mégsem. Clara nővér még partedlit is kötne a nyakamba – a fiú megborzongva gondolt az említett súlyemelőket is megszégyenítő idomokkal rendelkező hölgyre.

 - Drága nővérkém, jól vagyok. Hidd már el végre.

Jarvis bűntudatosan pillantott testvére fáradtságtól és aggodalomtól elgyötört arcára, karikákkal árnyékolt sötétbarna szemeire.

 - Tudod mit? Talán mégis igazad van. Kérhetnék még abból a finom levesből? – és várakozóan kitátotta a száját, Felicity-re mosolyogva.

Jarvis már több mint egy hete hazakerült a három hetes kórházi tartózkodást követően.

Felicity fogadott testvérét egy roppant egzotikus nevet viselő kórokozó; a nyugat-nílusi vírus gyűrte le, amellyel egy egyszerű szúnyogcsípés során fertőződött meg, amikor egy hétvégén meglátogatta régi középiskolai barátját Chicagóban. Ennek szövődményeként agyvelőgyulladás alakult ki nála, és nagyon szerencsésnek mondhatta magát, mert az orvosok kezdetben még nem voltak biztosak abban, hogy teljesen felépül.

Még elég gyenge volt és sokat kellett feküdnie, de ősszel már folytathatja egyetemi tanulmányait, mint másodéves a Black Hawk Egyetemen.

Jarvis építésznek tanult, remek műszaki érzékkel rendelkezett valamint rendkívül jól rajzolt. Felicity szerint akár grafikus is lehetett volna, de a fiatalembert az épületek nyűgözték le; nem számított milyen korban vagy stílusban épültek; folyton az építészeti szaklapokat bújta.

Felicity gyengéd tekintettel méregette öccsét, a nyakába lógó gesztenyebarna haját; melyet soha nem hagyott ilyen hosszúra nőni; helyes, sápadt arcát, melyből még feltűnőbben villant ki a kedves világoskék szempár.

A lány szerette volna megkérdezni, mi van Jarvis ex-barátnőjével, Courtney-val, aki régebben sok időt töltött náluk, de tudta, hogy testvére nem akar beszélni róla, sem arról mit történt köztük valójában, mi vezetett a szakításhoz. Felicity úgy vélte, ezúttal bölcsebb hallgatni, és elnyomta kíváncsiságát.

A Hart-testvérek kétszintes sorházban éltek egy csendes utcában, Silverline külső, kertvárosi részén. Olyan szerencsések voltak, hogy mindkét emelet az ő birtokukban volt. A takaros, különböző színűre festett sorházak mindegyikéhez néhány fokból álló antik kovácsoltvassal szegélyezett lépcső vezetett fel.

A házat szüleik hagyták a testvérpárra, akikről csak a közeli barátok tudták, hogy voltaképpen mostohatestvérek. Jarvis szülei, Martha és Jeffrey Hart kétéves korában fogadták örökbe Felicity-t. Ekkor Jarvis már majdnem egy éves volt, és szerették volna egy kistestvérrel megajándékozni, ám a végzet másképp akarta. Nagy örömmel fogadták be a bájos, vörös hajú kislányt, akit saját gyermekükként neveltek.

Felicity mindig is tudta, hogy nem a házaspár vér szerinti gyermeke, de ők négyen olyan szerető, meghitt családot alkottak, hogy ez sohasem volt téma közöttük. A lány csak nagy ritkán töprengett el azon, vajon kik lehetnek a biológiai szülei és milyen körülmények kényszerítették őket arra, hogy lemondjanak róla.

Jarvis ledőlt a kanapéra, laptopját az ölében tartva az e-mailjeit olvasgatta. A hosszú kórházban töltött hetek alatt számos üzenet gyűlt össze a virtuális postafiókjában, melyekre alig győzött válaszolni. Sokan aggódtak érte, a barátai és egyetemi csoporttársai közül.

Felicity a nappali hatalmas panoráma ablakához lépett, a függönyt kissé félrehúzva kinézett a nyári napfényben fürdő utcára. Ezekben a déli órákban elég kihalt képet mutatott az utca, csak néhány járókelő és elhaladó autó törte meg a csendet. A lány felfigyelt egy középkorú asszonyra, aki a házuk előtt fel-alá járkált, úgy tűnt mintha várna valakire.

A nő vastag, kötött kardigánt és palackzöld hosszú szoknyát viselt, ami furcsán hatott az augusztusi melegben. Az idegen ekkor váratlanul felnézett a ház ablakaira, egyenesen Felicity-re, mire a lány bűntudatosan, mintha leskelődésen kapták volna, visszarántotta a függönyt és ellépett az ablaktól. 
A kis közjáték után a faliórára pillantva látta, hogy hamarosan indulnia kell a kórházba. Találkozója volt öccse kezelőorvosával, igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni.

Elsie keresése - részlet a negyedik fejezetből

A pult mögött álló szőke bubifrizurás nő rövid fehér köpenyt, világoskék kardigánt, szájmaszkot viselt valamint fura fehér fityulaszerű fejfedőt. Óráját a karja helyett a köpenyére tűzve hordta. Összességében úgy festett, mint a régi filmekben látható ápolónők.

A harmadik emelet berendezése is sokkalta kopottabb és egyszerűbb volt, mint a negyedik szint, talán még felújítás előtt állt.

FERTŐZŐ OSZTÁLY állt az egyszerű fehér táblán a pult mögötti falon, és vörös betűkkel a hatalmas üvegajtón, amely valószínűleg a kórtermekhez vezetett.

BELÉPNI TILOS! és AZ OSZTÁLYON FEKVŐ BETEGEK LÁTOGATÁSA TILOS! feliratokkal folytatódott a „barátságos” tájékoztató.

 - Szervusztok, kedveseim – szólította meg őket eltúlzott kedvességgel a nővér.

 - Miben segíthetek? Netalán eltévedtetek?

 - Nem, azaz, igen. Voltaképpen a húgomat keresem – találta meg Lea a hangját.

 - Az osztályon fekszik? – kérdezte a nővér, miközben nagy alakú papírokra; kórlapokra írogatott. – Ugye tudod, hogy az itt fekvő betegeket nem lehet látogatni? Egyelőre még nincs járvány, de gondolom ti is hallottátok, hogy hamarosan hozzánk is eljut a hongkongi influenza, és elővigyázatosságból rendelték el a látogatási tilalmat. Ma még egyetlen beteget sem hoztak be – folytatta mondókáját az asszony a kezében lévő kórlapra bámulva. - Mit is mondtál, hogy hívják a testvéredet? – nézett fel és csodálkozva bámult az üres folyosóra, a fiatalok hűlt helye után.

 - Te jó ég, ez most már nekem is sok – szólalt meg Adan kissé lihegve, miután visszarohantak a lifthez vezető folyosót keresve. Útközben láttak néhány orvost, amint végigsiettek a folyosón és egy ápolónőt, aki nagy halom fémből készült hatalmas injekciós tűt tolt egy zsúrkocsiszerű polcon.

Az emeleten senkiről sem hiányzott a szájmaszk.

             - Mi ez az egész???

Adan teljesen tanácstalanul nézett a lányra, látszott rajta, hogy mindjárt ki fog akadni.

             - Ugye most nem kezdesz itt nekem sikoltozni? – kérdezte Lea, hogy oldja a helyzet komolyságát, de a fiú nem reagált a poénra.

             - És te? – érdeklődött nagy komolyan, a lány feldúlt arcát vizsgálgatva.

 - Láttad azokat a bazi nagy fecskendőket? – hüledezett Lea, másra terelve a szót. - Azt hittem ezeket már régen kivonták a forgalomból és egyszer használatos injekciós tűket használnak helyettük. Az osztállyal még elsőben voltunk az orvosi múzeumban, ott láttam hasonlókat.

 - Az tuti, hogy Dr. House nem ilyen fecskendőket használ – fűzte hozzá Adan.

 - A kedvenc sorozatod? – kíváncsiskodott Lea.

 - Nos, ráhibáztál. Bevallom, hogy ez az egyik kedvencem. De a többit ne akard tudni – mondta baljós hangom.

 - Kérlek, nyugtass meg. Ugye nem nézed a Hannah Montanat?

 - Dehogynem. Soha nem fekszem le esténként anélkül, hogy hozzájutnék a napi Hannah adagomhoz – kontrázott a fiú.

 - Akkor máris akad egy közös témátok Elsie-vel – felelte felderülve Lea.

Adan erre nem reagált, arca elkomorodott, azon töprengett, ami velük történt. Mintha egy rossz álomba csöppent volna, amiből nincs ébredés, bármennyire is szeretné. Azért minden rosszban van valami jó – gondolta Leára nézve.

Lea is egyre jobban elkeseredett, de próbálta nem mutatni, tartotta magát, bármilyen sok energiájába is került mindez.

Nem tudta megfejteni a történteket, egyszerűen nem értette hogyan juthattak ebbe a helyzetbe és sehogy sem látta a kiutat. Ha arra gondolt, hogy Elsie-nek baja is eshetett… Nem, nem erre még gondolnom sem szabad – futott át az agyán. Minden rendben lesz. Minden rendbe jön – mantrázta önmaga megnyugtatására.

 - Adan?

 - Igen? Mondjad – fordult felé a fiú, miután a lány megállt a folyosó közepén.

 - Úgy vélem megegyezhetünk abban, hogy az, ami ma történt velünk és valószínűleg Elsie-vel is az nem normális dolog – töprengett fennhangon a lány.

 - Remélem, nem gondolod, hogy megőrültem, de – Lea elhallgatott, mintha minden egyes szót alaposan megfontolt volna, mielőtt kimondja azokat – szóval ez a hely olyan, mintha visszamentünk volna az időben, a múltba. Talán a hatvanas vagy a hetvenes évekbe.

Adan pár pillanatra elmélázott.

 – Ez tényleg őrültségnek hangzik, és ha nem történt volna meg mindez velem is, simán beutaltatnálak valamelyik barátságos és lakályos elmegyógyintézetbe. Sose gondoltam, hogy ezt mondom, de egyet kell, értsek veled, ezen a helyen határozottan nem stimmel valami.

 - Hogyan tudnák meggyőződni arról, hogy igazunk van? – firtatta tovább a lány, miközben lesimította a futástól összekócolódott haját.

Biztosan nagyon selymes a haja – futott át azonnal Adan agyán. Milyen jó lenne végigsimítani egy hajtincsét – ábrándozott a fiú tovább.

 - Adan?! – hangzott a lány türelmetlen felszólítása.

 - Igen? – nézett Leára értetlenül.

 - Szóval, mi a véleményed?

Adan megpróbálta újból felvenni a beszélgetés fonalát, emlékezetében a lány utolsó mondata után kutatva.