Titusz
kezéből kiesett a pohár, és éles csattanással tört ripityára a padlón, de senki
sem vette észre a hirtelen támadt hangzavarban. A fiú a szilánkokat berugdosta
az asztal alá.
Mindkét
család körbefogta a párt, és vidám beszélgetésbe merültek. Úgy tűnt tökéletesen
megfeledkeztek Tituszról, amit a fiú nem is bánt. Ránézett a rokonok gyűrűjében
álldogáló párra és azt érezte, számára vége a világnak, és nem értette miként
lehetséges ezek után tovább élnie.
Utólag
beismerte, hogy végig, az egész este folyamán volt valami rossz érzés benne, de
álmában sem sejtette mi vár rá. Úristen!
Hogy lehettem ilyen vak? – ostorozta magát a fiú.
Éles
és hideg fájdalom járta át a mellkasát, mintha egy borotvaéles és hosszú pengét
szúrtak volna a bordái közé. Összegörnyedt és nem kapott levegőt. Hiába kereste
Marianna tekintetét a szalon egyik sarkában állva, a lány nem vett róla
tudomást.
Azután
váratlanul alábbhagyott a vidám, önfeledt társalgát és mindenki Tituszt kereste
a tekintetével. Mintha csak most döbbentek volna rá a jelenlétére. Várakozóan
néztek rá.
- Hát nem is gratulálsz édes öcsém? – hallotta
bátyja gunyoros hangját. Édesanyja pillantását kereste, aki bőszen bólogatott
és várakozással telve nézett rá. Titusz lassú léptekkel indult feléjük,
útközben egyszer majdnem összerogytak a lábai, amit azonban senki sem vett
észre. Úgy érezte magát, mint egy halálraítélt akitől elvárják, hogy a saját
lábán tegye meg az utolsó lépéseit a vesztőhelye felé.
- Szívből gratulálok, bátyám – jöttek a
megfelelő szavak az ajkára. Olyan volt, mintha valaki más szállta volna meg a
testét és beszélt volna az ő ajkaival. Gyors és személytelen ölelés után bátyja
a fiút a jobbján álló menyasszonya elé tolta. Titusz ott állt a lány előtt,
akibe immár visszavonhatatlanul és halálosan beleszeretett, és aki éppen a
saját bátyjához készült nőül menni. Marianna ránézett, a fiú el sem tudta
képzelni mit láthatott az arcán, mindenesetre a lány mélyen elpirult és
lesütött szemmel várta a gratulációt.
- Gratulálok – mondta alig hallhatóan Titusz,
és a tőle elvártak szerint arcon csókolta a leendő sógorasszonyát. Marianna
mozdulatlanul tűrte a csókot, arca tűzforró volt. – Köszönöm – motyogta a lány, és már el is fordult tőle, hogy valamit
súgjon a leendő ura fülébe.
Titusz,
amikor látta, hogy megint senki nem figyel rá, kibotorkált az étkezőből és kis
híján beleszaladt a megrakott tálcával egyensúlyozó Katinkába. A cselédlány
megijedt, hátraugrott, de szerencsére egyetlen pohár sem esett a padlóra.
- Katinka! Kérem mondja meg az édesanyámnak,
hogy nem éreztem jól magam és lepihentem. Mentsen ki a társaság előtt.
A
lány felnézett a fiú holtsápadt arcára, és bólintott. – Igenis, fiatalúr.
Megmondom.
- Köszönöm – mondta Titusz, a szobájába ment
és bezárta maga mögött az ajtót.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése